Napóleon folytatás

Én olyan sokkban vagyok most, hogy fekszem az ágyamban, és a fejemben két kifejezés váltakozik, valami ilyesmi: *miaszaaar* és *tejóisten*.

Itt írtam egy posztot korábban Ladó másik bátyjáról és ezt pedig azért írom, mert talán, ha leírom, rendezettebbek lesznek a gondolataim és az érzéseim, mert jelenleg a káosz az uralkodó színvonal odabenn.

A káoszhoz hozzásegít az a kb egy liter pálinka, amit ma megittam. Már a józanodási fázisban vagyok, és nagyon kultúráltan sikerült inni, de azért volt egy erős óra, amikor a túlélésért küzdöttem.

Az történt, hogy a Ladó fiúk megegyeztek pár hete, hogy február 29.-én tesó-találkozót tartanak a rezidenciánkon. Ebbe a programba végül belekotort egy kicsit, hogy az egyik unokahugi születésnapi partija is erre a dátumra esett. Hogy kinek/minek köszönhető, hogy végül erre a partira meghívást kaptunk, de az tény, hogy ez lett a vége.

Azt  meséltem korábban, hogy Napóleonék gyerekei ugyanazzal a szeretettel és rajongással vannak irántam, mint Ákos gyerekei, és nekem az az erős gyanúm, hogy végül a szülinapos kérése volt, hogy menjünk mi is. 

Eljött tehát a mai nagy nap, reggel egy kényelmes pulcsiruhába bújtam, nem sokat agyalva a "társadalmi konvenciókon". Diónyira zsugorodott gyomorral, 200-as pulzussal érkeztünk a helyszínre, és akkor azzal a lelkiállapottal léptem át a kaput, hogy történjen bármi, én önmagamhoz akarok hű lenni, magamnak akarok megfelelni, nem nekik. Ezt ugyan néhányszor elmantráztam magamban, de a pszichoszomatikus tünetekkel nem tudtam mit kezdeni. 

Napsiék egy kacsalábon forgó palotában laknak. A gyerekek bordarepesztő, hosszú ölelése szépen egyensúlyban tartotta a kínos bemutatkozást, Napsiné szüleinek, akik ugyan elváltak, de ilyen családi alkalmakkor szépen összeülnek a nagyasztalhoz. Ott kezdtem, hogy elmondtam a nevem, udvariasan kezet fogtam, elfogadtam az első gyümölcspárlatot, majd kb 2 perc után már a padlón ücsörögtem a 3 gyerekkel, Harry Potter kvízt játszva. Az öregek meg várták a magyarázatot, hogy ugyanvajon kihez tartozom, és mit keresek egy ilyen családi rendezvényen. Ez a hálátlan* feladat végül Ladónak jutott, addig valahogy senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja nekik.

Aztán én nem tudom, mi történt pontosan, valahol a harmadik pálinka és az ebéd után belépett a látókörömbe Napsi, és onnantól mi ittunk. Durván. 

A fogadásomnak nem lőttek azonnal, én ültem a kanapén, körülöttem a gyerekek, meg a kvíz, bújnak, és beszélnek hozzám, én cirógatom a hajukat, hátukat, közben pedig Napóleon sorozatosan hozza a pálinkákat, és beszél hozzám, egyfolytában hozzám, én pedig, a gyerekekkel együtt értetlenül állok a hatalmas érdeklődés középpontjában. Néha fantomfájt, hogy nincs ott a Professzor, a másik két kislányával, őket ismerem, nekem ők jelentik "Ladó családját", teljesen elvesztem, és valahol a 10. pálinka után kezdtem érezni, hogy amúgy, ez a mennyiség elég sok. 

Szerencsére ők messze laknak, bármikor el lehet indulni azzal az indokkal, hogy késő lesz, mire hazaérünk. Ugyanakkor Napsi szájából olyan mondatok hangzottak el, hogy "ha legközelebb jössz, van még egy csomó különlegesség, amit meg kell kóstolnod", illetve "Ladó azt mondta, még egy utolsó, búcsú pálinka belefér, a meggyet még nem is kóstoltad!". Erről az utóbbiról kiderült, hogy teljes kamu volt, de én, mint egy jó kislány, alázattal vettem tudomásul, hogy itt inni kell és kész. 

Hazafelé megittam 3 liter vizet, és iszonyú mázlim volt, hogy szépen ettem és okosan osztottam be a víz-pálinka arányokat közben. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy én még életemben nem ittam ennyi szeszt ilyen rövid idő alatt. 

Azonban annyira megterhelt engem érzelmileg ez az egész, hogy végig úgy éreztem, nem tudok megbírkózni ezzel a légkörrel, ami ott van. Minden tökéletes, a bútorok, a ház, minden iszonyú modern (ha gonosz akarnék lenni: sznob), de nincs a helynek lelke. Úgy nőtt fel ott 2 kislány, hogy nincsnek kitéve a rajzaik a hűtőre, nincsenek róluk családi (vagy bármilyen) fotók kint. A lakásuk egy katalógus, ők maguk pedig emberek, de hol az érzelem, hol az indulat, az öröm, a bánat? Napóleon közben annyira boldognak tűnt, ennyi idősen (45+) elvégezte álmai tanfolyamát és most azt dolgozza, ami a gyerekkori álma volt. Ő maga a föld fölött lebegett, nagyon kedvesen, nyitottan és örömmel hozta a kis saját főzésű pálinkáját, de a gyerekek bújtak és öleltek, mint 3 kis félős mókus, a többi felnőtt pedig az asztalnál beszéltek semmitmondó** dolgokról. Olyan volt, mintha Napóleon is egy kicsit gyerek volna a többiek között, akik odagyűltek körém. 

Néhányszor sikerült elkapnom, ahogy a felesége rosszalló pillantást vált a nővérével, de olyankor elmondtam a mantrámat, megkerestem a tekintetemmel Ladót, aki szinte mindig azonnal válaszolt a szemével. Volt egy nagyon furcsa mozzanat:

 ennyi embet nem tud együtt enni, így én a gyerekekkel meg a nagyi-papikkal ettem, a felnőttek pedig külön. Mi utána a kanapéra telepedtünk, egyszer csak hallom, hogy valaki beszél hozzám, én pedig Ladót néztem, folyamatosan. Hallottam, ahogy valaki mondja "ne őt nézd, én szólok hozzád", de én meg csak néztem további Ladót, amíg ő meg nem szólalt, végtelenül kedvesen, hogy "Napóleon az, ne rám nézz!" Az agyam, abban a közegben úgy működött, hogy nem vette be, hogy más is képes beszélni hozzám, Ladón és a gyerekeken kívül. 

Kérem, engem ezek az emberek 5 évig levegőnek se néztek. Bocsánat, de ezt még szoknom kell. Valahol nagyon pozitívan értékelem a császár viselkedését, megtisztelő ez a személyem iránti lelkes érdeklődés, de nem vagyunk ezzel kicsit megcsúszva? Vagy legyek olyan, mint a barátaim akiket az előző posztomban felsoroltam, és "álljak felette" ennek a kicsinyes, egoista dolognak, hogy mi volt 5 év alatt, és örüljek annak, amit most kapok? 

De ennyi idő után, ez a megkésett érdeklődés, őszinte? Rágódjak ezen? Érdemes? Vagy marad minden a régiben? Lesz ebből egy fél barátság? Sose lesz? Nem rajongok a felszínes kapcsolatokért, ha valkit befogadok a lelkembe, az mindig számíthat majd rám, és én is alapnak veszem azt, hogy számíthatok rá. Ladónak pedig ez is a családja. 

Ahh shit. Passz. Alszom egyet. 

Sajnálom, ha zagyva a poszt, de ezeket most ki kellett írnom magamból. Köszönöm a figyelmet. 

*Papa válik, 10 éve barátnője van, és a következőt mondta: "Nagyon bátor vagy, hogy így vállalod az új barátnődet!" Ladó: "Már öt éve elváltam. Azóta ő az egyetlen barátnőm."

**Úgy mint: munka, ház, autó.

***Ja, ezt még ide teszem: gyakorlatilag erre az iszonyú gazdag családra nézve napokat szorongtam az ajándékomon, hogy elég jó lesz e, megfelel e majd a "követelményeknek". A szülinapos arcát látva elégedetten konstatáltam, hogy ez így rendben van, de azért kaptam egy beszólást anyukától. Elengedtem a dolgot. Ha neki nem tetszik, az MÁR nem baj.