Kukorica

Anyós és a gyerekek vasárnap délben érkeztek. A három Ladófiú legkisebb gyerekei ők, Vicuska, Soma és Milla. 

Milláról még nem meséltem szerintem, 14 éves lesz augusztusban. Korábban akárhányszor jött hozzánk, mindig vele adódott a legtöbb feladat. Heves, kapkodó természete, diszlexia, hiperaktivitás, mindenféle egyebek voltak vele. Ha valamit a kezébe vett, az csakhamar eltörött, leesett, elveszett - körülötte mindig izzott a levegő, vibrált minden. Egyszer egy sípályán egy bámulatos esés közben a sílécével beszakította a sisakomat. Az viszont napi szintű volt, hogy valamelyik testrészével, a kontrollálatlan mozgásával odavágott hol ennek, hol annak. 

Ahogy viszont bejött a karantén, és nem kellett suliba járnia, minden nap felült a biciklijére, eltekert a hozzájuk legközelebb eső lovardába, lovagolni, lovakat csutakolni, ganajozni - mindezt teljesen önszántából. A munkától nemcsak megerősödött, a természete is sokat szelídült. Rá sem ismerek, mintha kicserélték volna, valahogy rá a kamaszkor teljesen ellentétesen hat. Fantasztikus ez a változás benne, rengeteget segít, mindig jó kedvű és úgy figyel az unokatestvéreire, úgy vigyáz, hogy nézni is tiszta öröm.

Vasárnap és hétfőn este az volt a program, hogy kivisszük őket egy hozzánk közeli tópartra fürdeni. Ez igazából nem strand, de a tó egyik részén engedélyezett fürdeni - télen ide járunk korcsolyázni, ha elég hideg van. Sok embert vonz egyébként, hiszen ingyenes, gyönyörű tiszta, és van egy kicsi lángosos bódé is, ha időközben megéheznének az arrajárók. Mindegyik gyerek egy kicsi vízidisznó, imádnak pancsolni, ha rajtuk múlna, még éjszakára is a vízben maradnának.

Ladó a héten szabin van, én majd csak holnaptól, így hétfőn, munkából hazafelé vettem főzni való kukoricát. 

Anyóspajtival ebéd után meg is főztük őket, egy nagy tálba alaposan bebugyoláltuk a forró kukoricákat, a gyerekeket bedugtuk az autóba, és negyed óra múlva önfeledten pancsoltunk a tóban. 

Órákkal később, a víz jól kivette a kölyköket, nekihasaltak a kukoricának, és úgy faltak, mintha aznap még nem ettek volna. Az arcukon földöntúli elégedettséggel rágcsáltak, aki csak rájuk nézett, azt hihette, nincs is a világon finomabb étel a friss, meleg, fröccsenős főttkukoricánál. 

Egy tejszőke, hat év körüli kisfiú elkódorgott a szüleitől, jó öt méterre megállt tőlünk, és tátott szájjal figyelte, hogyan esznek. Időnként nyelt egyet, még a szája is mozgott, annyira belemerült a látványba.

Tündéri volt a vágyódása, így amikor sikerült szemkontaktust felvenni vele, megkérdeztem, elfogad-e egyet. Természetesen nem kellett kétszer mondani neki, az arca ragyogott a boldogságtól, ahogy átvette a kincset.

Már tátotta a száját a harapásra, amikor megjelent az anyukája. Sűrű elnézéseket kért, én meg magamban fohászkodtam, hogy csak ne legyen olyan, mint az én anyám, ne adja vissza, engedje elfogadni. 

Engedte.

Nagyon hálás voltam neki, hogy nem kezdte el leszidni, hogy ilyet nem illik, és hogy látszólag csak minimálisan frusztrálja a helyzet. Utólag is úgy gondolok rá, hogy bárcsak minden anyuka ilyen laza lenne. Hát nem? 

A többiek mondták később, hogy a kisfiúnak volt egy kisöccse is, és látták, amikor a gondosan, csak félig lerágott kukoricát odaadta neki a bátyus. 

Annyira kedves emlék ez nekem az elmúlt napokból, hogy időnként eszembe jut, és csak vigyorgok bele a semmibe.