Tiszta szemű, szomorú emberek

Történnek jó dolgok, például voltunk gombázni Blankával, élményfürdőben közepesen-nagycsaláddal és a helyi barátnőmmel kedden tekertünk 50 km-t, kisebb-nagyobb emelkedőkkel.

És persze rörténnek rosszak is, már vártam, hiszen "gyanús volt, hogy most fog, majd minden tönkremenni". Nem felvágásból mondom, de azért szerencsére nem minden.

Említettem korábban, hogy Ladóval egy elég rossz dolog van folyamatban, ami egy hatalmas anyagi veszteség. Erről szerdán meg is érkezett a végleges határozat. Nem akarom ezt részletezni, legyen elég a hasonlat: képzeljétek el, hogy valaki évekig keményen dolgozik, félreteszi a pénzét egy kis faládikóba. Szépen gyűlnek a garasok, a szorgalmas ember arra gondol, hogy tetőt cserél a házán, cserepet vesz belőle, fa anyagot. Aztán egyszer csak jön valaki, és tűzre dobja a faládikót. Hamu és füst, és lángja sincs, aminél télen melegedhetne az ember. Hiszen nyár van, ilyenkor nem kell a meleg, télre meg már a hamut is elfújja a szél.

Hát ennyi. 

Elbúsultam ezen tegnap, meg hát nyilván nyomasztott már egy ideje, hogy ez van, de akármennyire igazságtalan is, vannak ennél rosszabb dolgok is. 

Az alsó szomszédunkban nem lakik senki. A tulajdonosa egy szlovéniában élő, hamarosan nyugdíjas tanár- és tolmácsnéni, aki egyszer egy évszakban megjelenik és olyankor eltölt itt pár napot. Minden alkalommal csörög telefonon, hogy jön, beköszön, hoz finom szlovén bort, meg kézzel készített különleges csokit. Ő egy igazi tündér néni, gyönyörű kék szeme van, kedves hangja, mosolya.

Szerdán megbeszéltük, hogy csütörtökön randizunk nála, általában ő jön hozzánk, most én mentem. Van a faluban áfonyáskert, hogy ne menjek üres kézzel, vittem neki egy kiló friss áfonyát. Buksi is elkísért. 

A házunk majdnem egyforma, nálunk kevesebb régi holmi van, hiszen mi itt élünk, nála viszont minden olyan, mintha múzeumban járna az ember. Igaz, én sparhelten főzök, nincs is más, nála pedig van egy kis gázpalackos tűzhely, de a hangulata a háznak majdnem ugyanaz. Gyakran érzem, hogy olyan, mintha én a múlt század közepén élnék, csak a ruháim másabbak (illetve van okoskütyüm). Tegnap is így éreztem magam, ahogy beléptem Léna néni gyermekkori helyszínére.

Miután megbeszéltük az aktuális dolgainkat, kicsit belementünk egymás múltjába. 

Elmesélte, hogy az apukája harminc évesen halt meg. Az anyukája akkor volt várandós vele. Vakbéllel vitték kórházba, holtan hozták haza. Az anyukája megnézte a férjét, azt mesélte, feketék voltak a körmei. Valószínűleg rossz vért adtak neki, amibe belehalt.

Ezek után Léna koraszülötten jött a világra, annyira beteg volt, hogy egy orvos házaspár örökbe akarta fogadni, mondván, hogy úgysem maradna életben egy olyan háztartásban, amilyen körülmények vannak ott fenn a hegyen.

Az anyukája végül nem adta, de ebben a kicsi Lénának nem volt túl sok öröme. A halott férj után az anyukája fiút akart, erre kapott egy beteges, nyeszlet kislányt. Sokat bántotta őt az anyja, a nagyanyjával éltek egy fedél alatt hárman. Ami munka volt a ház körül, mindent maguknak teremtettek meg, a favágástól kezdve az állatok nevelésén át a gazdálkodásig mindent ez a kettő (később három) nő művelt.

Ahogy a kis Léna nagyobb lett, iskolába járt, majd elment Ljubljanába egyetemre, szerelmes lett, gyermekei születtek - nyolc évenként egy, két fiú, egy leány.

A legidősebb fia hat éve halt meg, harminckét évesen, szervátültetést követő kórházi fertőzésben. 

Kérdeztem, ezek után hogyan tud Istenben hinni. Azt mondta, hogy nehezen, időnként egyáltalán nem.

Azt is kérdeztem, hogy ilyen terhes élettel a háta mögött, hogyan tud ennyire kedves és pozitív lenni. Amire azt mondta, hogy szereti az embereket. 

Én meg erre azt mondtam magamnak, miután hazaértem, hogy a világ összes faládikóba rejtett pénzét tűzre lehet vetni, amíg van akit szeretünk és féltünk, amíg annak a valakinek a hangját minden nap hallhatjuk, nem számít semmi.