Blogvember

 Hellóhelló, üdv mindenkinek! Alaposan megvártam, hogy hiányozzon a blog, hiányozzatok, szó se róla!

Dolly kihívásáról olvasva persze azonnal éreztem, hogy na, itt a lehetőség, hogy visszarugdossam magam ide, de hogy egészen biztosan már az elején elrontsam, a tegnapot még kihagytam. Így legalább nem okozok csalódást senkinek, ha mégsem írok majd minden nap.

Azért arról mindenképpen szót kell ejtenem, hogy noha viszonylag kevés helyen szóltam hozzá, végig olvastalak benneteket, ott lapítottam a háttérben, mint valami kukkoló. Jól esett kicsit elbújni. Egyre többször érzem azt, hogy attól még, hogy van véleményem, nem kell mindig kimondanom, mert amikor megteszem, 80%-ban meg is bánom. Ugyanakkor azt is kívánom néha, hogy bárcsak mások is gyakorolnának ilyen típusú önvizsgálatot - bár, talán ez is egy olyan vélemény tőlem, ami abba a 80%-os megbánási arányba tartozik. Mindegy, elfér a többi megbánt vélemény mellett.

Olyan jó hónapok vannak mögöttem, mögöttünk, hogy úgy érzem, bármiféle beszámoló a halvány árnyékát sem tudja levetíteni annak, amit érzek, de azért majd igyekszem írni az eltelt időről.

Most a legkedvesebb élményemet mesélem el kezdetnek, mert az életem egy tündérmese, aminek tulajdonképpen nagyon kevés köze van a valósághoz*, de azért igyekszem időnként megfelelő mértékben szorongani, hogy megőrizzem az illúzióját annak, hogy valóban élek.

A történet szeptember végén kezdődött. Csodaszép, napsütötte szeptemberünk volt, szinte kárpótolt a júniusi eszméletlen esőzésekért, ami nálunk komoly károkat okozott. Eszem ágaban sem volt, hogy ősz van, ami azt jelenti, hogy hamarosan be kell gyújtani a kandallóba, és kezdődhet újra a madáretetési szezon. Az utóbbi időben ugyanis egyre többet madarászom. Azelőtt is fontosak voltak a madarak, de amióta itthon dolgozom, szabad időbeosztásban, az indokoltnál sokkal többször állok meg, hogy beazonosítsak egy-egy elsuhanó szárnylebbenést, vagy felhangzó dallamot.

Azon a szeptembervégi napon a lugas alatti kávézás közben észrevettem, hogy egy barátcinege és egy csuszka bámul rám. Nem közönséges bámulás volt, nem riadt, vagy kíváncsi, hanem várakozó. Jól van, gondoltam. Várjatok.

A lugason ezalatt feketerigók lakmároztak a szőlőből, ami idén annyira rossz termést hozott, hogy már augusztusban tudtuk, hogy nem lesz szüret, szőlőlé. A kertben még javában virágoztak a tavalyi magról kelt dísznapraforgók, amiken cinegék és tengelicek óriási zajjal csipegettek. Nem értettem hát a bámulás okát a két madár részéről, hiszen ennivalót ad még ilyenkor a természet, de azért arra gondoltam, hogy ki kellene próbálni, mennyire merészkednek közel.

Elővettem a tavalyi madáretetésből maradt egy marék szotyit, és kiszórtam az asztalra. Ettől kezdve pedig nem volt megállás, minden reggel egyre közelebb és közelebb merészkedett ez a kettő.

Persze ne gondoljátok, hogy egész nap mást sem csináltam, csak csábítgattam őket. Mindössze reggelente szántam erre egy húsz percet, kutyaetetés után. Ablakcserében voltunk éppen, horror munka volt**, a régi ablakok kibontása közben iszonyú sebeket kapott a ház, amiket aztán mi javítottunk ki, Ladó a redőnytokok helyét*** tüntette el, én pedig a spalettákat vakoltam vissza. Életemben olyan fáradt nem voltam soha és talán pont ez vitt rá arra, hogy ezzel kapcsolódjak ki.

Két hét sem telt el, ez a két bámulós madár elkezdett a tenyeremből enni. A csuszka bizalmatlanabb, de a kis cinke úgy viselkedik, mintha én költöttem volna ki a tojásból. Mostanra már az etetőben is kapnak reggel és este egy kis marék szotyit, de mivel még mindig jó idő van, nem etetem őket agyon. Tollas kis barátom viszont napközben is keresi a társaságunkat, ha kint vagyunk. Már Ladó kezéből is eszik, sőt, amikor Kölyök jött segíteni tetőt bontani, tőle is elfogadta. Elképesztően kedves az egész kis lénye, nem is hiszem el, hogy ilyen van.

Néha úgy kerül elő, hogy tiszta pókháló a fejecskéje, de volt olyan is, hogy fürdés után, csuromvizes beggyel röppent az ujjamra. Az első alkalommal, amikor a bizalmába avatott, rendesen könnyezett a szemem, annyira kedves volt érezni a kis lábait, a pehely súlyát és azt a finon lebbenést amikor elröppen. Amikor az embernek ilyen barátja van, akkor még azt a mindennapi halálos fáradtságot, derékfájást is könnyebb elviselni, amit a ház felújításában szerez az ember.

Volt olyan, hogy be kellett mennem a városba elintézni egy kellemetlen ügyet, és amíg sorbaálltam úrrá lett rajtam a szorongás, de amikor zsebretettem a kezem, találtam egy szem szotyit, akkor egy csapásra eltűntek a rossz érzéseim, és csak a Kóci apró rezzenései nyomán született érzések maradtak.

Mert persze nevet is kapott. Van egy jellegzetes forgója az egyik szárnytövében, amitől kis kócosnak tűnik, így lett a neve Kóci. Nem túl kreatív, de nekünk megfelel, ő pedig nem panaszkodik miatta.

*és ami tulajdonképpen az egyik oka is annak, hogy ennyi ideig nem írtam. Annyi rossz dolog történik másokkal, hogy hivalkodásnak érzem a saját életemről írni.

**soha többet a büdös életben, akkor sem, ha 5 év múlva kirohadnának a vadonatúj ablakok, amire 15 év garancia van! Inkább járjon kedvére a huzat, a madárdal, a harangszó, a szellemek és bármi, de én mégegyszer ennek a tortúrának nem vagyok hajlandó kitenni magamat.

***redőnyök helyett most zsalugáteres ablakokat kapott a ház. Tényleg kezd olyan lenni, mint valami mesében, ahol a vándor szállást kér az boszorkánytól erdei anyókától.