Dolgos napok

Múlt héten Ladó itthon volt, hogy rendezzék a túlóráit. Eljött a Kölyök is, hosszú volt ez a karantén, hát most valamennyit pótoltunk a kiesett bandázásból.

Rengeteget dolgoztak a fiúk, én meg az élelmezésükről gondoskodtam - habár szerdán nem tudtak dolgozni az eső miatt, és akkor arra értem haza, hogy a Kölyök kiflit sütött. Isteni lett, én a magam részéről sosem vágnék bele ilyen bonyolult ténykedésbe, de a Kölyök nagyon ügyes, és eléggé vállalkozó szellemű is, szóval a végeredmény az lett, hogy a kiflik nem érték meg a 24 órát. Talán a 12-t sem, olyan hamar elfogytak.

Elképesztő ez a fiú egyébként, a ragaszkodása, a feltétlen bizalma, a tisztelete, amit Ladó iránt tanúsít - jó nézni őket együtt. Ladónak nemcsak nagy segítség ő, hanem olyan, amilyen fiút mindig is szeretett volna. A Kölyök talált egy apát benne, akire felnézhet, Ladó meg egy fiút, jó kis páros ők így együtt. Gyakran gondolok arra, miközben őket nézem, hogy az élet hogyan rakja össze a családokat, és miért pont úgy. Vajon boldogabbak lennének az emberek, ha nem ennyire különböző személyiségek kerülnének egy családba? Gondolom nem ezen múlik a boldogság, csak én most ezzel vagyok körülvéve, hogy mindenkinek családból eredő alapvető konfliktusai vannak, amiken csak részben, vagy egyáltalán nem tud túllépni.

Szomorú dolgok ezek, tovább is lépek.

A fiúk eredetileg a fatárolót akarták rendbe tenni, ami végül olyan jól sikerült, hogy egy tető alatti kiülő lett belőle, ahol kellemesen lehet majd üldögélni akkor is, amikor kint esik az eső, vagy fúj a szél. 

Eközben a szőlőlugas szépen besűrűsödött, már alig lehet átlátni rajta és annyira sok fürtöt fog nevelni, hogy helyenként majd újra kell kötözni. Nem tudom még, mit kezdünk ilyen sok szőlővel, de titokban reménykedem abban, hogy belevágunk, és készítünk saját bort. Elvileg a néni, aki itt lakott, minden évben készített 200 litert - mondjuk szegény, alkoholista is volt. Erről a néniről a falubeli embereknek (szinte kivétel nélkül mindenkinek akivel eddig beszéltünk), van egy olyan története, hogy Ilonka nénivel annyira sokat ittak, meg táncoltak, hogy be kellett zárni a kutyát, mert az nem bírta a mulatást. Az egyik falusi azt mesélte, hogy annyira vicces néni volt, hogy egyszer egy temetésen Ilonka néni mellett ült a templomban, és az öregasszony folyamatosan dumált, ami miatt elröhögte az egész padsor a temetési misét. Nagyon jó érzés, hogy aki csak megtudja, hogy mi vettük meg ezt a helyet, csupa jó emléket őriz a nénivel és a házzal kapcsolatban.

Amikor gyerek voltam a mi falunkban egy srác megölte az apját, ami a híradóban is benne volt - a '90es években nem volt annyira gyakori a családon belüli öldöklés. Az a ház évekig üresen állt, aztán egyszer megvette egy fiatal, 2 gyermekes pár, és az egész falu sutyorgott a hátuk mögött. Azért az elég jó, hogy mi egy olyan házat találtunk, akinek az előző lakóját mindenki szerette. Van olyan, hogy tudunk rendelni kenyeret hétvégére, előre kell szólni, és amikor megyünk érte, megismernek, de azért a kenyér papírjára az van írva, hogy Ilonka néni háza - amin nagyon szoktunk mosolyogni, jó érzés, hogy nem felejtik el.

Egy heti írnivaló van most bennem, hát kicsit hosszú leszek, de van még mesélnivalóm. 

Például a kékcinkékről, akik a hálószobaablakkal szembeni faodúban raktak fészket. Nagyon sokszor néztem őket, ahogy etetnek, vagy a kitett buksiszőrt viszik be a fészekbe, így aztán kíváncsian vártam, mikor kezdenek a csöppek gyakorolni. Egyik reggel viszont eléggé elszomorodtam, az odú teljesen szét volt rágva, a szülők pedig nem voltak sehol. Arra gondoltam, talán nyest, vagy mókus foszthatta ki a fészket, szegény szülők, milyen szomorúak lehetnek.

Nagyjából két napig gyászoltam a kicsiket, illetve gyorsan megnéztem a széncinkéket is, az ő odújuk rendben volt, ők egy távolabbi almafán laknak. A gyász úgy ért véget, hogy egy este, a szokásos körutunkat jártuk a Buksival, amikor óriási ricsajra lettünk figyelmesek. Öt darab, kék-sárga pufi tollopamacs gyakorlatozott a szétkarmolt-rágott kékcinke odútól alig messzebb lévő szilvafán. Annyira édesek voltak, vidáman csiviteltek, repkedtek 15-20 centis távolságokat. Az egyikük kicsit bénázott, egy nagyon vékonyka ágat vett célba, ami nem tudta őt megtartani, ezért fejjel lefelé lógott egy daraig, amíg ki nem nézett magának egy vastagabbat, amire átröppent. Én úgy örültem nekik, hogy élnek, hogy addig néztem őket amíg majdnem teljesen besötétedett. Másnap reggel alaposabban megnéztem az összerágott odút és megállapítottam, hogy a fészekfosztó üres hassal távozhatott, mert egyetlen kitépett tollmaradvány sem volt.

Olyasmiről tudnék még írni, hogy elkezdett teremni az erdei szamócánk, meg kinyílt a pünkösdi rózsa, de ezekről hoztam képeket.

Ilyen aprószemű, igazi erdei szamócát utoljára gyerekkoromban ettem, a Zempléni-hegységben. Nem is hasonlít a piaci, szelídített változatára, fanyar, savanykás zamata van. Nagyon szeretem, és alig várom, hogy a nemes rokona is termőre váltson. :)

. 

..