Ladócsaládos

Múlt hétvégén volt az a nagy családi találkozó, amiről annyira akartam mesélni, de az érettségi szünetes unokahugik szerdáig maradtak, Ladó is hazajött szerda este, és sem azelőtt, sem azóta alig volt egyetlen egyedül töltött percem, amiben írhattam volna. Nem szeretek, és nem is tudok úgy írni, hogy valaki van körülöttem, így aztán eléggé el vagyok maradva a történésekkel.

Ott kezdem, hogy szombaton jött a Professzor, Anemónéval, Blankával és a kiskutyával. Közben befutott a markolós, akinek aznap volt pár órája eljönni az utunkat kapargatni (kavicsozás ezredik felvonás, és még mindig nincs készen). Valahol ezek alatt megérkezett Napóleon is a két kislányával, és mivel én eközben az egész napomat azzal töltöttem, hogy a nyolc főre történő többfogásos kaját összerakjam, nagyjából semmit nem érzékeltem abból, hogy sokan vagyunk, és mik történnek. Aztán egyszer csak elment a markolós, megebédeltünk, Professzorék is hazamentek, mert Evelinhez igyekeztek a kórházba, és hirtelen hárman maradtunk a pajtában, Napóleon, Ladó és én. Némi Napsi-féle pálinka társaságában megpróbáltuk kielemezni az eltelt néhány évet, mi történt, miért volt konfliktus, ki mennyire érzi magát felelősnek - hát nem tudom, végül azt hiszem, az jött ki eredménynek, hogy Ladó a hibás, de ő meg már annyira megszokta, hogy ő hibás, meg Napóleonra annyira rájár mostanában a rúd, hogy végül azt hiszem, nem számított az egész, csak az, hogy megértük azt, hogy Napóleon itt van nálunk és jól érzi magát.

A gyerekek eközben a kanapén békésen társasoztak.

Ezt már említettem, hogy este kint aludtunk a pajtában, nagyon jó volt megnyitni a sátorszezont. Az eső zuhogott, a szél vízcsomókat csapdosott a tetőnek, én pedig alig aludtam valamit, csak feküdtem ott a sötétben, hallgattam az esőt, meg átértékeltem magamban a dolgokat. Olyasmikre jutottam, hogy lehet, hogy én vagyok a hibás ezért az egész mosolyszünetért a Ladó-fiúk között, és, ha így van, mennyire kár, hogy így telt el ez a néhány év.

A sógórnőmet eddig egy lusta nőnek láttam, akinek mennyire kényelmes Napsi pénze, most meg azt látom, hogy küldött nekünk általa készített házi tormát, házilag sütött kenyeret, saját készítésű lecsót, pestót, stb.-t. Kicsit összeszégyelltem magam ott, az esőáztatta pajtatető alatt, hogy miért kellett nekem így viselkednem/gondolkodnom róla, amikor egyébként nem olyan rossz ember ő, csak hát nyilván idő sem, és alkalom sem volt rá, hogy megismerjem. Napóleon mesélt néhány dolgot, hogy milyen konfliktusok zajlanak a sógornőm meg az anyósom között, és ezek a felismerések még rosszabbá tették a helyzetet, olyan érzésem volt, mintha azáltal, hogy én vagyok anyóskedvence, a sógornőm és az anyósom között lévő szakadék még mélyebb lenne. 

Ennek tudatában már nem is volt nagy kedvem odaadni nekik az anyáknapi kártyát, amit korábban Evelinnel is aláírattak a kórházban, és éreztem is, hogy ennek lehet, hogy nem lenne most helye, de azért Napóleon is aláírta, meg a lányok is, és elvitték neki. Anyósom irtó kedves e-mailt írt nekem, amitől aztán sikerült még szarabbul éreznem magam, mert olyanokat írt, hogy én fogom össze ezt a széttöredezett családot, és erre a bizonyíték a sok aláírás. Itt jegyezném meg, hogy összesen négy aláírás hiányzott a lapról, és az a négy, mind  Ladó gyerekeié, szóval azért nem kellene ennyire szentté avatni, mert van ám közöm ahhoz bőven*, hogy közülük senki sem írta alá a lapot.

Lépjünk tovább.

Vasárnap a pajtában felállítottuk a ping-pong asztalt, és játszottunk egy nagyot. Forgóztunk, nagyon jó volt, mindenki játszott, senki sem húzódott félre, hogy nincs kedvem, meg nem tudok. Jó volt látni azt is, hogy Napóleon is játszik, és vigyorog, meg jól érzi magát, meg a lányok is. A legkisebb lány már 13 éves, az esélyegyenlőség jegyében kapott két életet, nem tudom leírni, meg már nem is vagyok abban az állapotban, hogy le tudjam írni, milyen jó volt együtt játszani.

A kutyusokról is van mit mesélnem. A Kicsi még sosem volt póráz nélkül, igaz, lassan már egy éves lesz, szóval elérte a maximális méretét, viszont ezzel együtt is akkora, mint egy nagyobb macska. Ladó könyörgött egy fél órát Blankának, hogy engedje el, nem fog elmenni, végül Blanka ráállt, elengedte, és a kis szőrpamacs pattogott a nagy fűben, elképesztően boldog volt. Ladónak persze igaza lett, a kiskutya, amint megérezte a hirtelen jött szabadságot és teret, már nem volt kedve világgá menni - megérezte, hogy bizony, ebben a rengetegben ő eléggé kicsi állat. Buksi nagyon rendes volt vele, elvitte sétálni. Ahogy Buksi komótosan ballagott, a Kicsi körbe-körbe futkározott körülötte, mindig azt lesve, mit csinál az ő nagytestű cimborája. Olyan is volt még, hogy a vajas dobozt mindig odaadom a Buksinak, hogy tisztogassa el, mielőtt kukába dobom, és erre Buksi nem tisztogatta, hanem kivitte az udvarra a Kicsinek. Blanka meg aggódott, hogy ha a Kicsi odamegy, akkor Buksi majd féltékenyen megharapja, ezért folyamatosan kergette Kicsit Buskitól, az öreg kutyánk meg csak ballagott egyre messzebb Blankától. Mikor aztán Blanka feladta, Buksi letottyant a fenekére, letette a dobozt, és nézte, ahogy a kiskutya kinyalogatja. Olyan büszke voltam a kutyánkra, hogy lehet, hogy ennek a jószágnak ekkora szíve van?

Aztán hétfőn én mentem dolgozni, Blanka, Napóleon idősebb lányával, Fannival kettesben maradtak nálunk. Arra értem haza, hogy a függőágyban nevetgélnek, jó volt látni őket így. Főztünk együtt, kint ettünk, evés közben Blankát szekáltuk, és közben elképesztően sokat nevettünk. Blankának vannak szavai, amitől elfogja őt az undor, Fanni ismerte az összes ilyen szót, ezzel szórakoztunk, hogy időnként egy-egy mondatba tettük ezeket a szavakat, és vihogtunk, ahogy Blanka reagál. Délután átjött Alma, kártyáztunk vele egy kicsit, este pedig filmeztünk, meg jégkrémeztünk, szuper volt. 

Kedden szakadt az eső, én pedig arra értem haza munkából, hogy a lányok begyújtottak a sparheltbe, és terített asztallal vártak haza. Nagyon meglepődtem, Ladó szokott ilyet időnként, ha itthon van, de már nagyon régen volt rá példa, hogy terített asztallal és meleg ebéddel vártak haza. Hirtelen elfogott az érzés, hogy milyen nagyok lettek ezek a lányok, néhány éve még mindent csak segítséggel lehetett feladatot adni nekik, most meg itt vannak, 16 évesek, és milyen önállóak. Nagyon büszkék voltak magukra, én is rájuk, hogy nem gyújtották fel se magukat, se a konyhát, sőt, a mosogatógépbe is bepakoltak, el is indították. Tudom, nem kellene így elájulva lennem ettől, de én ahhoz vagyok szokva, ha Soma is itt van, vagy Ladó bármelyik gyereke, hogy őket ki kell szolgálni, nekik az is nehezükre esik, ha a lábukat fel kell emelni, miközben az ember porszívózik... Mindegyis.

Délután Blanka mondta, hogy festene valamit az anyukájának, anyák napjára (heló mintaátadás :)), Fanni is benne volt, így közös művészeti délutánt tartottunk. Én is festettem Vicuskának egy Cicavirágos képeslapot, az ötletet valahonnan a netről szedtem. 

Este pedig a szokásos film-jégkrém kombóval boldogultunk.

Szerdán Fanniért majdnem félútra eljöttek a szülők, egy benzinkút parkolóban átadtam őt nekik. Kedvesek voltak, megköszönték, hogy itt lehetett a gyerek, én akkor is csak masszív szégyenkezést éreztem, hogy hogy mehetett ez korábban ennyire félre.

Blankát hazavittem. Ahogy kitettem, szólt az anyukájának, hogy megkérje, hogy segítsen felvinni a cuccait, az exsógornőm köszönni is nehezen köszönt, nemhogy azt köszönje meg, hogy a gyerekét kényeztettem pár napig. Jó, hát amúgy sem mentem volna be egy kávéra hozzá, de azért nem kellett volna ilyen hevesen "invitálnia". Blanka állt a lépcső tetején, onnan integetett, az arcára kiült a kétségbeesett szomorúság, hogy akkor én most elmegyek, őt meg itthagyom, hirtelen eltűnt belőle a magabiztos kamasz és ugyanaz a 11 éves kislány állt ott, akit megismertem, csak integettem neki, és vigyáztam, hogy ki ne jöjjön a könnyem.

Szerda estére jött a hír, hogy Evelint kiengedik a kórházból, jönnek a hétvégén hozzánk. Pénteken az anyukája megtiltotta neki, hogy a covid** miatt hozzánk jöjjön, aztán felhívott, hogy a másik kettőt viszont elhozná hozzánk VONATTAL, mert Vicuska is, Blanka is nagyon készültek (Evelinnek ez milyen csalódás lehetett?). Én leszereltem azzal, hogy Ladó nélkül nem döntök, Ladó meg a Professzor nélkül nem dönt, szóval végül nem jöhetett a másik kettő sem. Sok csalódás volt a péntekben, cserébe viszont jött a Kölyök, aminek mindketten nagyon örültünk, mert már nagyon régen jöhetett úgy, hogy a kutyáját is elhozhatta, meg itt is alhat.

Volna még itt más dolog, csupa pozitív áradozás Ladóról, de azt egy másik posztban írom majd meg, mert most valamiért szomorú vagyok, és ilyenkor nehéz igazán átadni azt, ami egyébként csupaöröm. 

Fest-ékes

Kiskutyás

*Akkor is van közöm hozzá, ha valójában egy kifogás vagyok, és ha nem lennék, se jönnének.

**Azért ez egy agymenés, hogy Blanka, aki itt volt 5 napot, találkozik Evelinnel, nyilván, ha elkapta tőlünk, akkor ugyanúgy továbbadja Evelinnek. A másik, ami szintén egy nonszensz, hogy ő elhozná a kettőt vonattal (??), utána menne a beteg gyerekéhez, hát nem tudom, mi ebben a kisebb kockázat, mintha autóval jönnek mindannyian. Nem találok szavakat, és nem találok értelmes magyarázatot sem arra, hogy miért kellett ezt, a kórházban nem tiltották el a közösségbemenéstől, ugyanakkor a lelki csalódás, amit az anyja adott Evelinnek, szerintem több kárt okozott az egészben, mint a nagy "védelem" amit így kapott.