Szuperképesség (helyzetjelentéssel)

Teljesen elmúlt a szédülésem. A fogam helye eléggé kellemetlen seb - ha jól gyógyul, akkor csütörtökre már nagyon kellemes lesz vele az élet. Ha nem gyógyul jól, akkor csütörtöktől (vagy már előtte) elkezd majd elviselhetetlenül fájni, és vissza kell mennem, hogy kitisztítsa a doki a sebet. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy amit érzek az fájdalom-e, vagy csak kellemetlen, de annak, hogy már nem szédülök, borzasztóan örülök. Valamit gyulladásban tarthatott ez a fog a fülem körül - amikor kitépte, hallottam egy reccsenést. Másnap pattogott a jobb fülem, innen gondolom, hogy összefüggés lehetett. Mindenesetre időnként feltűnik, hogy milyen jól vagyok az elmúlt napokhoz képest, és ilyenkor vigyorgok, mint a tejbetök.

Ezzel el is érkeztünk az egyik "szuperképességemhez", amit nem tudom, mennyire lehet annak nevezni. Ez a képességem az Öröm. Gyakran tudok örülni olyan dolgoknak, amik nem kerülnek semmibe. Ezt az agyam még tudja olyannal fokozni, hogy egy-egy pillanatban bedob a tudatomba egy versrészletet, amin aztán belül tovább gyönyörködöm. Erről a tulajdonságomról az ismerőseim alig tudnak, mert nem szoktam lépten nyomon megállni verselni. Tehát mondhatjuk, hogy  amikor ez a dolog beüt, igyekszem kismértékben hibbant lenni. 

Ez a kép például a mai kattanásom. Fehér lenvászon függönyeink vannak - nyitott ablaknál a szél kedvére mászkál a házban, kint napsütés, a függönyre pedig szép mintát rajzol a muskátli. Amint ebben a szépségben gyönyörködöm, az agyam már be is dobta Fodor Ákost. 

A magam szórakoztatásán (és érzelmi jólétén) kívül szerintem semmire sem jó ez a képesség, de van, és ha már van, leírtam. 

A másikat Ladó mondta, amikor megkérdeztem, hogy szerinte mi. Miután eludvarolgatott azzal, hogy "Neked minden képességed szuper!", azt mondta, különös, hogy engem mennyire szeretnek a gyerekek. 

És valóban, teljesen idegen gyerekek is képesek megölelni, kézenfogni - volt már rá példa utcán, boltban, vonaton. Nem jöttem még rá, hogy ez a képességem mire jó, de az biztos, hogy valóban van bennem valami, amiért a gyerekek élnek-halnak. Ugyanakkor jó lenne, ha ezt valami normális keretek közé tudnám tenni, mert elképesztő mennyiségű gyerekrajz van a birtokomban, mintha legalább 30 fős ovis csoportot vezetnék, valamilyen oknál fogva a gyerekek imádnak rajzolni nekem, én pedig soha, egyetlen művet sem dobok ki.

A harmadik, egyben elég hasznos tulajdonságom, a "jéghátánismegélés". Elég jól tudom használni a józan paraszti eszem. Nagyon fiatalon léptem ki a családi fészek "támogató" melegéből. Már 13 évesen dolgoztam konyhásként, nyári táborban, hogy tudjak venni magamnak ruhát. Attól kezdve minden nyáron dolgoztam, majd később, már iskola mellett is. Árúfeltöltés, szórólap-osztás piros lámpánál, ablakpucolás budapesti irodaházakban, ipari hűtők takarítása. Tizenhét évesen jutottam ki először Angliába, wc-t pucolni - egy teljes nyarat eltöltöttem ezzel a nemes feladattal. Voltam gyerekszitter itthon és külföldön, korrepetáltam kicsiket, dolgoztam fesztiválon pultosként és gépeltem konzulenseknek szakdolgozatbírálatokat diktálás után. A késő tizen-, korai huszonéveimben gyakran indultam útnak úgy, hogy nem tudtam, aznap hol fogok aludni. Nevezzük Istennek, Sorsnak, Mázlinak, mindegyminek, de sosem kellett az utcán aludnom és ha valami, akkor ez egy igazi szuperképesség. 

Egyébként pedig semmiben sem vagyok kiemelkedően jó. Sosem voltam semmiből kitűnő - habár általánosban egyszer megnyertem egy megyei matekversenyt, de aztán a szüleim nem engedtek el az országosra. Egy másik "sikeres" alkalommal második helyezett lettem egy versmondó versenyen, tizedikes koromban. Vörösmarty Emberek-et választottam, a zsűri meg a fejemre koppintott, hogy egy ilyen fiatal lánynak szerelemes verseket kell szavalnia. Puffneki.

Talán majd most, harminc évesen, amikor azt hiszem, már tudom mi az. De most meg eszem ágában sincs versmondó versenyre menni. Ezt a pechet, hát nem? #soseleszekénmárelsősemmiben #nanembaj