Rambo

Munka után 14 órára volt időpontom a fogorvosnál.

Az autómat letettem a vasútállomáson, kényelmes parkolás, 5 perc séta onnan a doki. 

Iszonyú fülledt az idő. Reggel jól felöltöztem, hiszen esett az eső. Délutánra dunsztosüveg a város. Lassan ballagok, árnyékban, nem akarok izzadtan beérni, de még így is néhány perccel korábban érkezem. Tágas tér, krémszínű, kényelmes kanapék, chill zene. Egy osztrák idős úr üldögél odabenn, kedélyesen beszélgetnek a fiatal, negyvenpár éves dokival. Röpödnek a német udvariaskodások, fél fülem ott van. Igyekszem belemerülni a Tajtékos napokba. Nem megy. Nem tudok figyelni, a mondatok szétesnek, feszülök. 

Az asszisztens is fiatal, egy kedves, csinos lány, talán 30 sincs. Ad egy kérdőívet, töltsem ki. 

Miközben a kérdésekre válaszolok az osztrák elköszön.

GLS futár jön, csomagot csereberélnek.

Leadom a kérdőívet a dokinak, miközben a lány beterel panoráma röntgenre. Érzem, hogy kedves, de hiába: szorongásom nőttön nő, pedig tudom, hogy a röntgen nem fáj. Rámadja a dzsekit, kéri, hogy ne mozduljak, kimegy. A röntgengép halkan pittyeg, modern cucc. Amíg körbejár, a falra függesztett olajfestményt bámulom. Nem profi mű, egy szalmabála van rajta, semmi több. Szorongásomban is örülök, hogy ott van és van mit néznem.

Visszahuppanok a kanapéra, amíg a doki megnézegeti a fogaimról a képet. Arra számítok, hogy mondd valamit, gyógyszert ír fel, kifizetem a röntgent, megbeszéljük, hogy mikor talizunk újra, és utamra bocsát. 

Ehelyett az történik, hogy behív, leültet. Úgy ülök le a fogorvosi székre, ahogy azok ülnek, akikkel nincs semmi baj. Nem belefekszem, hanem oldalt helyezkedem a dokival szemben, lábamat lógatom. A doki pedig kérdez:

- A bal oldali cisztával van gond?

Meghökkenek. Megmozdítom a jobb kezem, megállapítom, hogy a bal oldalamnak semmi baja. Visszakérdezek.

- Miért ott is van?

- Igen, az ott elég csúnya. A gyökér szépen van kezelve, tiszta munka, nincs benne ideg, de elég nagy.

- A jobb oldalival jöttem.

Ránéz a képre. 

- Az ott egy koronás fog.

- Igen, igen, az alatt van.

Közelgurul a székével, és azt mondja:

- Nézzük meg.

Felfekszem rendesen. Kicsire nyitom a számat, rámszól, hogy azért ennél nagyobbra. 

Még csak nézi, de én már megyek lejjebb a székben. Megkapargatja, a vérem azonnal ömleni kezd. 

- Hát igen, ez is jól be van gyulladva. Adok egy érzéstelenítőt, kivesszük a csapot, had folyjon ki a genny.

Halálra válok. Nézem a fecskendőt ahogy megy fel benne a folyadék, majd a tű hegyén kibuggyan. Belemarkolok a jobb kezemmel a bal bicepszembe. Jó erősen, hogy már fájjon, mire a tű belémmar. 

A doki azt kéri, nézzek rá. 

Megtalálom a szemét, épp csak megállapítom, hogy az írisze olyan kék, mint a köpenye, belebök az ínyembe.

Szorítom a karom. A körmeim belevájom a bőrömbe. Ezt a fájdalmat én okozom, ez jó, ennek erősebbnek kell lennie. 

- Nézzen rám. Nem fáj! - mondja, én pedig újra belenézek a kékbe. Hazug szar. - gondolom.

Belefúrom a tekintetem a szembogarába, és arra gondolok, hogy ha telepatikusan lehetne fájdalmat továbbítani, a doki összerogyna, a tű meg ottmaradna, ahol most van. 

Egyetlen perc ilyen hosszú tud lenni. Feszül a bőr az alá spriccelt érzéstelenítőtől. Nem ereszt a szadista, kihúzza a tűt, átböki máshová is, közben nem ereszt a szemével sem.

- Látta a Rambót? - kérdi.

Pislogok egy igent. És próbálok könyörögni a szememmel. 

- Gondoljon rá. Engedje.

Vergődöm a szavai alatt. Hogy jön ide Rambó? Az eszem megáll.

Épp jókor, kiveszi a tűt. Úgy futok ki a kanapéra Boris Vianhoz, várni, hogy elzsibbadjon, mint akit kergetnek.

Érzem, hogy valami működni kezd a lelkemben odabenn. Sírni akarok. Hónapok óta nem sírtam egy jót. Nem lehet mindig jól lenni.

Bámulom a könyvet. Ladó hív. Kinyomom, írok neki egy pár sort, beszámolok siralmas helyzetemről. Még látom, ahogy írja, hogy hazafelé tart, megáll értem, ne vezessek így haza, majd bedobom a néma telefont a táskámba. Mosolyognék Ladó kedvességén, de már nem érzem, melyik szervemmel kell. Tehát befelé mosolygok.

Behív a doki. Kapok egy menő, síszemüveget. Befelé vigyorgok, mert nem megy az outfittemhez, de megfagy a benti vigyorom, amikor meglátom az eszközöket.  Ez rossz lesz - állapítom meg.

Tátom a számat. Elkezdődik a harc. 

Felvinyogok, mert fájdalmat érzek. A doki megkér, hogy csak akkor jelezzek, amikor tényleg fáj, mert ez félrevezető lehet. Jelzek, hogy tényleg fáj, kapok még egy szurit.

Csúszok le a széken, görcsben a testem, félek. 

Az orvos szinte könyörög, hogy lazuljak el, mert az eszköz, amivel dolgozik nagyon éles, ha ficergek az veszélyes.

Próbálok jól viselkedni. Markolom a karom, miközben a fejemet a hóna alá veszi, és fogóval próbálja a körülnyesegetett fogamat kivenni. 

Ez a fog nem az enyém - gondolom magamban. Eszelősen hajtogatom, hogy nem az enyém, nem az enyém. Majd arra gondolok, miért tette ezt velem egy másik idegen, hogy került az állkapcsomba az a vas, amihez rögzítve van ez a darab porcelán?

Erre a darab porcelán enged. 

Örülnék, de kiderül, hogy a vasat is ki kell még szedni. 

Ekkor leszek rosszul. Igazán rosszul. 

Úgy érzem, a gyomromban lüktet a szívem. A vérem ömlik, látom a doki kesztyűjén a vérem, mindenhol vér. Az asszisztens szippantgatja a géppel, nekem egyre gyorsabban ver a szívem. A kép homályosodni kezd, én meg olyanokat érzek közben, hogy a vérrel együtt folyik el az erőm, az érzéstelenítő hazugsága se ér semmit, ez az orvos egy hentes, miért bízom benne? Jelzek, hogy rosszul vagyok. 

A doki víszintbe teszi a széket. Megállapítja, hogy sápadt vagyok. Kedveseket mond, én zihálva veszem a levegőt, a lány pedig hoz nekem egy vizes zsebkendőt a homlokomra. Lassítom a levegővételt, elhümmögök egy köszönömöt. Igyekszem annyi hálát préselni ebbe a hümmögésbe amennyi tőlem telik.

Az orvos közben azon morfondírozik, hogy biztosan nem ettem, de lehet, hogy ez így jobb is. Azt mondja, majd, ha ihatok, igyak meg egy kólát. Ő, mint fogorvos nem gyakran tanácsol ilyet, de rajtam most az segítene. 

Néhány percig pihenünk, aztán kezdődik a második felvonás. 

Annyira legyenültem, hogy minden izmom ellazult. Nincs erőm görcsben remegni, nincs erőm félni, engedek mindent, és azokra gondolok, akik minden nap így lazulnak el, amikor már nem bírják elviselni. Vígasztalgatom magam, hogy milyen jó életem van, amikor nem ez van.

Az idegen pasas megint nekifeszül, hogy kihúzza a vasat, de az nem mozdul. Erőlködik. Annyira ellazulok, hogy végül őt is megsajnálom. Neki ez a munkája. Ezt csinálja minden nap. Hogy tud így élni? Hentes! 

Ahogy lehentesezem, megadja magát a vas, és szinte ujjongunk a sikeren. 

Feltolom a szemüveget a fejemre. Izzadt az egész testem, az arcom is, tudom, hogy a magabiztos, laza énem, aki ide besétált, az most nincs sehol. Kimerülten nézzük egymást.

A kék nevet, ráncok szaladnak körbe körülötte. Int a lánynak, hogy törölje le az arcomról a vért, közben egymást nézzük.

Úgy beszél hozzám, ahogy apámnak kellett volna, amikor 5 éves voltam. Dicsérget, hogy hős voltam. Már tegez. Azt mondja, kiállít nekem egy elismerést, hogy milyen bátran viselkedtem. Amikor a lány befejezi a vérem törölgetését, odagurul hozzám, megcirógatja az arcom a jobb oldalon.

Kapcsol. 

- Jaj, így nem érzed!

És megcirógat bal oldalon is. 

Sírni akarok. A szadista apámra gondolok. Aki fájdalmat tud okozni, az tud cirógatni is. 

Ha akar. 

Fekszem még egy kicsit, nem tudok lábra állni. 

A kék örömtől sugárzó arccal sorolja, mit ehetek, mit nem (kávét nem ihatok, két napig, mocskos szadista!!), mit szabad tennem a következő 10 napban, mit nem. Mi történik a vérlemezkéimmel, miközben eláll a vérzésem, mi történhet, ha valami nem úgy gyógyulna ahogy kellene.

Amíg beszél, nyelem a vérem. Amikor befejezi, komolyan bólintok, felállok és kitámolygok. Átizzadt az egész ruhám. Csurom víz vagyok. 

Ladó karjaiba lépek. Vígan parolázik a kékkel. Holnap ő megy hozzá. 

Támasztom a recepciós pultot, hálás vagyok Ladónak, hogy itt van. Kibeszélnek. Egyezkednek a másik cisztámról is, így tudom meg, hogy három hét múlva mehetek azzal is, ha ez meggyógyult.

Kilépünk. 16.37.

Próbálok nem sírni. 

Hazaérünk. 

Sírok. 

Végre valahára sírhatok.