Könyvek

Mielőtt elkezdődött ez a forgás a fejemmel, Ági kommentjéről az jutott eszembe, írhatnék egy "hibalistát", hogy mik azok a dolgok, amiket látok magamon, amelyen fejlődnöm kellene. Elég sok van, próbálom szórakoztató formába önteni, hogy véletlenül se tűnjön önostorozásnak - inkább valami riport arról, hogy élesebb képet lássatok, ne csak mindig a tökélyben úszó életemet. 

De most bejött ez a szédülés és a humorérzékem is elhagyott picit. Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire nem ismerem magam, még a természetemet is csak úgy-ahogy, de a testemet szinte semennyire: fogalmam sincs, mi zajlik odabenn, mi miért történik. Az evés-ivás, emésztés, menstruáció - ezek olyan alapvetőek, az ember képben van vele, és kész. De mi van tovább? Mit csinálnak a szerveim, a sejtjeim, mire fel ez a szédelgés? Mitől romlik el, ami eddig jól működött? Semmit sem tudok.

A szememmel valószínűleg nincs gond, a fogamra* tippelek, de most épp kihasználom, hogy egész jó napom van - takarítani is tudtam, ágyneműt is húztam, e-mailt is írtam - csupa olyasmi, amit már egy hete (vagy még több ideje) tologatok.

Tudjátok rólam, hogy festegetek, kertészkedem, Buksizom, írok, olvasok - nagyjából ezek teszik ki a mindennapokat a munkahelyem mellett. Ez a körbeforgás a koponyámban elvett tőlem minden örömöt, egyszerűen azon kívül, hogy váltogatom a fekvési pózokat és a fekvőhelyeket, nem nagyon tudok produktívan működni. Így lett, hogy egy hét alatt elolvastam három könyvet is, nagyjából az olvasás az ami elég jól megy, mégsem az van, hogy csak fekszem mint egy darab kaki. Erről a három könyvről fogok írni. Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy miket olvastok, mert jövő héten nyit a könyvtár, és alig várom, hogy mehessek.

Az első, amit már több hónapja elkezdtem, az Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig című fantasztikusan romantikusdrámai regénye. Biztosan valami probléma van velem, de elképesztően szeretem, ahogy ír - és azért írom a bajt, mert nem találkoztam még a földön emberrel, aki annyira szeretné Jókait, ahogy én szeretem. Mindent szeretek benne, a szavakat, amiket használ, a bonyolult képeket, a latin-német-francia kifejezéseket, amiket először nem is értek (szerencsére minden könyve végén van egy kifejezés-tár), a történet vezetését, a szálak összekuszálását. Mindent. 

Itt egy részlet belőle:

Hát milyen jó íze van ezeknek a szavaknak? Annyira szép ez a magyar nyelv.

Mondjuk ez a regény ettől függetlenül teljesen kifacsart érzelmileg. A Rákóczi szabadságharc alatt játszódik, sok sok vér, meg egyéni tragédiák, de a legdurvább, hogy úgy rángatja az ember érzelmeit, mintha marionett bábuval játszana. Szörnyű. Ha bírjátok az ilyet olvassátok el, de jó érzésű, finom lelkeknek nem ajánlom, ez nem az a könyv, ami felemel. Ez az a könyv, ami összevissza tapossa az ember szívét-lelkét.

Szerencsére csak az első kötet van meg itthon, így tulajdonképpen nem is mondhatom, hogy elolvastam. Ez is egy olyan könyv, amit 50 forintért vettem meg a könyvtárban, mert kidobásra szánták, de nem is néztem meg, hogy mi, csak azt láttam, hogy Jókai - és akkor beindult a reflex. Nem valószínű, hogy el fogom olvasni a második kötetet (bár miközben ezt leírom, pontosan tudom, hogy az lesz az első dolgom a könyvtárban, hogy kivegyem), annyira borzasztó. 14 éves voltam, amikor a Sorstalanságot olvastam, és azóta is sok háborús, meg tragikus hangvételű könyv volt már a kezemben, de egyik sem volt olyan hatással rám, mint most ez.

Talán ezért is lehet, hogy a másik két könyvnek szinte nem volt semmi súlya. A Krumplihéjpite irodalmi társaságot még Eszticsillag ajánlotta karácsony előtt, amivel meg is leptem magamat karácsonyra, de egyszerűen akárhányszor nekiálltam, nem haladt semerre a sztori. Viszont, mivel zárva volt a könyvtár, nekem meg kellett valami, amit olvasok, összeszorítottam az agyvelőm és nekihasaltam.

Két nap alatt faltam be. Azért indult olyan nyögvenyelősen, mert levelezésekből áll össze a könyv, és eleinte nagyon nehezemre esett követni, hogy ki kinek ír, vagy ha már itt tartunk, milyen nemű, mert a nevekből nem volt egyértelmű, csak később, néhány utalásból derült ki, hogy a Sidney név nem egy nőt, hanem egy férfit takar. Könnyű kis olvasmány volt, azt sajnáltam, hogy mire belejöttem, megismertem és megkedveltem a szereplőket, addigra hirtelen vége lett. A II. világháború után játszódik, és egy olyan kis sziget életét mutatja be, ami a háború idején német megszállás alatt állt. Nem volt rossz, de nyilván Jókai tehet róla, hogy nem tudott olyan mélyen megérinteni. Erről jut eszembe, ha már második világháborús könyv, akkor azok közül a Könyvtolvajt ajánlom figyelmetekbe. Filmben gyenge, de könyvben nagyon nagyon jó.

A harmadik könyvet a Kölyök adta kölcsön, még tavaly nyáron, és hát teljes csalódás - pedig én szeretem a fantasztikus regényeket. Az időutazó felesége. Ez a könyv az első kettő után úgy tűnt, hogy semmi másról nem szól, mint hogy rengeteget dugnak benne, és szomorkodva agonizálnak azon, hogy az Időutazónak nem tudják az óragénjeit helyreállítani. Rettenetesen untam a szexjeleneteket - és kikérem magamnak, nem azért, mert fából vagyok, hanem egyszerűen szarul van megírva/fordítva. A fordítással több helyen is problémáim voltak, mintha nem egy ember fordította volna, szinte stílust váltott. Konkrétan egy dolog annyira megragadt bennem, hogy ezt így leírom, kövezzetek meg, ha rosszul gondolom. A főszereplő nő szülés után beközli, hogy "fáj a pinám". Öregem, ehhez tehetség kell, hogy ezt így leírd. Még ha így is van, egyszerűen nem lehetne helyette más szót használni? A pina annyira közönséges szó, ami pl. egy kurvánál rendben van, Stephen King is gyakran leírja, és mégsem szúrja az ember oldalát, de könyörgöm, egy anyánál, aki előtte hatszor elvetélt, és teljes boldogságban úszik a fájdalmai ellenére is, (illetve előzőleg majdnem szentségi magasságokba van emelve a jelleme) nem lehetne, hogy más szót, vagy kifejezést adjunk a szájába? Na, azért végigküszködtem, de a legvégén a drámai részek már meg sem hatottak, egyszerűen nekem ez a könyv nem tetszett.

Most Boris Vian - Tajtékos napokját vettem a kezembe. Egyszer olvastam a egy B.V. könyvet a Köpök a sírotokra - nagymívű borzalmat, azóta nem tudtam rászánni magamat, hogy bármi mást olvassak tőle. Pedig a Tajtékos napok már legalább 10 éve a birtokomban van, és akárhányszor költöztem, mindig jött velem. Talán azért nem került még eddig lomtalanításra, mert olyan személy ajánlotta, aki fontos volt régen. Reméljük róla csupa jót mondok majd, mert ez a bejegyzés, innen visszatekintve olyan, mintha egy morcos vénasszony írta volna.

Mit tesz egy kis tartós szédülés...

 *Azért gondolom, hogy a fogam az, mert van egy olyan fogam, ami nem az enyém. Vagyis csapolt, porcelán fog. Januárban lett alatta egy pukli, amivel elmentem fogorvoshoz, aki megröntgenezte, azt mondta, elhalt a csontom (??), majd hozzá tette, hogy kenegessem, végül utamra bocsátott. Februárban (vagy március elején már nem tudom) visszamentem hozzá, hogy szerintem van ott mellette egy lyukas fogam is, azt (nagy nehezen) betömte. Jött a vírus, a pukli maradt a fogam alatt - nem fájt, most sem fáj, de mintha nagyobb lenne. Kerestem egy másik fogorvost, ez most magán, marhasok pénzbe fog fájni, de hát botrány, hogy ennyire legyen képes egy TB-s fogorvos. Esténként kamillateát szürcsölgetek, hátha valami kis gyulladáscsökkentő hatása van - és lehet benne valami, mert ma kifejezetten jó napom van. Délután volt egy rosszabb órám, de még most is egész jó, pedig jó hosszú lett ez a poszt.