Évforduló, szekérprojekt, elmúlás - ahogy tetszik

 Nem meséltem még arról, hogy tulajdonképpen eredetileg nem is ezt a házat akartuk megvenni, de úgy alakult, hogy azt, amit eredetileg szerettünk volna, az utolsó pillanatban visszamondta az eladó.

Az egy szombati nap volt, Ladó megbeszélte a tulajdonossal, hogy ő, a Kölyök és a Professzor segítenek kipakolni a házból az akkor már régen meghalt néni holmijait. Ladó fuvarost is szerzett, oda is mentek a megbeszélt időpontra, majd pakolás közben a tulajdonos megjegyezte, hogy amúgy mégsem adják el a házat. Bocsánat, de nem. Egyébként az egy tipikus kádárkocka volt, ugyanúgy erdő mélyén, mint a mostani otthonunk - de maga a ház nem volt szerelem, csak afféle "eleget nézegettünk már, költözzünk" típus. Mondanom sem kell, hogy mivel már csak az eladó részéről vártunk időpontra ügyvédhez, az albérletünk akkor már le volt mondva. 

Na, több se kellett Ladónak, délutánra megvetette magát, emlékszem, olyan arccal nézegette a házakat a neten, hogy valahol belül éreztem, ő most már akkoris házat vesz, ha addig élünk is. Talált egyet, bár (én, az örök majrés) nyavalyogtam neki a hétvégén-idegenek-zavarásáról meg illemről, mondjuk úgy vajmi kevés sikerrel, mert másnapra meg is beszélt egy időpontot, háznézőbe. 

Tudhattam volna, hogy ez a ház szerelem lesz, amikor a bácsi mondta, hogy hagyjuk az úton az autónkat - de az ilyen dolgok mindig csak utólag érződnek, amikor már kellő távolból figyeli az ember az emlékeit.  Akkor még egy kicsi városi autónk volt (én bicajjal jártam dolgozni, a balesetem után sokáig nem is volt autóm). Gyalogoltunk hát egy zsákutcának tűnő, egyre erdeibb ösvényen és tisztán emlékszem, hogy épp a legújabb zagyvaság ment a fejemben ("kizárt, hogy ilyen helyen lakható házat találjunk"), amikor kiértünk a fák közül és megláttuk a házunk tetejét.

Első szívdobbanásra szerelem volt, ahogy megláttam a szőlőlugast. A magam részéről én már csak udvariasságból mentem a fiúk után megnézni a házat, a pajtát, az istállót, a fészert, majd végül az erdő határait. Amíg a bácsi a lakatokkal molyolt, néma szemvillanásokkal jeleztük egymásnak, hogy ez egy hatalmas Igen. A Kölyök is velünk volt, igyekezett nem túlságosan lelkesedni, de azért rajta is látszott, hogy egyetért a döntésünkkel, ez a ház az otthonunk.

Az eladó egy idős házaspár volt, akik itt laknak a faluban, két, gyermekük van, nálam idősebbek, Ladónál fiatalabbak valamivel. Nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki velük, tavasszal és nyáron is voltak nálunk a fiatalok - vittem nekik bodzaszörpöt, almalevet, vettünk tőlük házi tökmagolajat, szóval valahogy az elejétől fogva igyekeztünk inkább baráti viszonyt ápolni, mint üzletit. 

De, hogy ne feledjem szavam, ott tartottam, hogy a nagy elsődobbanásraszerelemből az lett, hogy a következő hét pénteken aláírtuk a szerződést, néhány héttel később pedig kaptunk kulcsokat, hogy jöhessünk festeni, pakolászni, takarítani. 

Az első izgalmak az úttal adódtak, Ladó hozatot kavicsot, de elég későn értünk ki, besötétedett, a fuvaros elsüllyedt az autójával, végül a bácsi jött értünk traktorral, pikkpakk kimentette a fuvarost majd a segítségnyújtásért nem fogadott el semmit.

December 17.-én kihoztuk a kanapénkat, meg a Buksit és azután soha többé nem aludtunk az albérletünkben - noha akkor még papíron bent laktunk. Egyébként szerintem írtam én már erről blogposztot, de mivel első évforduló közeledik, nézzétek el nekem. 

A pajtából kiköltöztettük a szekeret, amire tavasszal nagy adag muskátli került.  Egész tavasszal mondogattam, hogy most már nekiállok lecsiszolom, aztán lekenem lenolajjal, mert milyen szép szekér ez, nem mehet tönkre. De aztán hol esett az eső, hol nagyon sütött a nap, hol a lugast kötözgettem, vagy borsót vetettem - mindenesetre mindig volt valami, amire lehetett fogni, hogy miért nem most csiszolom a szekeret. Borzasztó jellemhibám, hogy egyfolytában mondogatok valamit, ami meghaladja a képességeim, majd mikor erre rájövök, inkább tovább halogatom, mintha azt remélném, hogy idővel majd könnyebb lesz megcsinálni. Aztán Ladó nem bírta már hallgatni, ahogy sopánkodom ezen egyfolytában, azt találta mondani, hogy majd télen megcsináljuk.

És hát az van, hogy marhára most van tél, így aztán, több kifogás nem lévén múlt héten együtt nekiálltunk csiszolni, lenolajkencézni a szekeret. 

A fa illata keveredik a lenolajéval. Nézzük az illesztéseket, hogyan simul össze a fém a fával, közös megegyezés alapján Beatles szól a háttérben, sört iszunk, pedig a bor jobban esne, én meg egyfolytában arra gondolok közben, hogy mennyi mindent vihetett ez a szekér, amikor még olyan szegény vidék volt, hogy csak a katonák jártak autón. Szeretek arra a múltra gondolni, amiben én nem voltam. Szeretek elábrándozni ezeken a régi tárgyakon, amik egy múlt kor emlékeit őrzik. Időnként szinte kívánom, hogy szólaljanak már meg, meséljenek valamit, milyen volt az az idő, amiben én még nem éltem. Valószínűleg teljesen hibbant vagyok. 

Tegnap Ladó összepakolta a padlásról lehordott újságpapírokat, ami között talált egy 1901-ben született lánynak kiállított munkásigazolványt, amiben az az igazán furcsa, hogy 1907-ben adták ki. 120 éve így nézett ki egy személyazonosításra alkalmas igazolvány. 

Ha már az elmúlásnál tartunk. Nem vagyok jó ebben. Pénteken kaptam a hírt, hogy meghalt a bácsi.

Miután beköltöztünk, karácsony után bekerült a kórházba, ahol agydaganatot állapítottak meg nála. Megműtötték. Jobban lett. Aztán nem. 

Most pedig ez van. 

Én meg most értettem meg az itt született, itt felnőtt és itt megöregedett emberek bánatát. 86 évesen már nem tudják meg, mi lett volna, ha úgy döntenek, hogy elmennek innen és új életet kezdenek valahol máshol, ahová nem köti őket semmi, az élet szeretetén kívül.