Ha hó

 Könnyű minden évszakba szerelmesnek lenni, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol mindig élni vágyott.

Tegnap délután Adéllal videócseteltünk, miközben elkezdett hullani a hó. Minden évben rajongva fogadom az első hóesést, annak ellenére, hogy tudom, februárban már a hátam közepére sem fogom kívánni. 

Nem esett sok, de a kevésnek is örültünk, Buksi bolondul rohangál benne, harapja, prüszköli - teljesen lemegy ilyenkor kiskutyába. Ha Ladó itthon lenne, biztosan mezítláb bohóckodnánk benne, így egyedül inkább tűnik kínzásnak belefutni - ki is hagytam. 

A reggeli rutint megtoldottam egy óriási bögre boszorkányfőzettel*, így sétáltuk le a szokásos körünket. 

Miután megmutattam a templomtornyot a bögrének, és visszamásztunk Buksival a házunkhoz, szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy le tudok menni a hegyről. Mert ahhoz, hogy lemenjek, előtte fel kell mennem. Míg Ladó autója tudja az összkerékmeghajtást, az enyém maximum hűséges hozzám, így azért az aggodalmam nem volt teljesen alaptalan. 

Miután befogtam a lovakat, egész ügyesen lejutottunk a hegyről, arra viszont számítottam, hogy hazafelé olyan ónos esőréteg fogad, hogy sétálnom kell majd. 

Sétáltam is, de nem esett nehezemre, a hóillatú erdőt sosem éreztem még ennyire magaménak. Most pedig megpakolom a kemencét, összedobom a holnapi ebédet, aztán forraltborozni fogok a kanapén. 

*kakukkfű, cickafark, csalán, farkasszőr