The most wonderful time of the year

 Annyira az Isten Háta Mögött lakunk, hogy ma reggel több mint fél órát sétáltunk a Rábaparton, mert elfelejtettük a vásárlási idősávot. Mondjuk legalább maszkot vittünk.

Az a helyzet, hogy végre felnőttem a feladathoz, hogy csütörtökön úgy vásároljak be a hétvégére, hogy még pénteken be tudjak ugrani friss kenyérért és bármiért, amit elfelejtettem volna, utána pedig egész hétvégén ne kelljen lejönni a hegyről*. Viszont elfeledkezdtem egy szívességről amit egy rekesz sörrel honoráltunk és mivel az illető csak ezen a hétvégén járt erre, pótolni kellett. Várom a téli szünetünket, illetve azt, hogy egyáltalán ne kelljen itthonról elmenni sehová. Ugyanakkor rendkívül elégedett lehetek: idén összesen 2 éjszakát nem aludtam itthon. Részemről ez csúcsteljesítmény, előző életünkben mindig mentünk, mint a mérgezett egerek, Ladó előtti időkben pedig nem volt olyan évem, hogy ne költöztem volna. Jól esik ez az állandóság.

Ladóval általában advent első vasárnapján karácsonyosra dekoráljuk a lakást, de múlt héten nagyon fáradtak voltunk, ezért ezt most szombaton pótoltuk. Ilyenkor forraltbort iszunk, vagy fűszeres rumos teát, szól a nyálas merikriszmösz a spotify-on, táncolunk, bohóckodunk, aztán felrakjuk a fényeket, és nagyon megengedjük magunknak, hogy várjuk a karácsonyt. Elég sűrű hetek vannak mögöttünk, annyira, hogy pl. adventi koszorút sem vettünk. A szándék megvolt bennem, hogy készítek, de csak addig jutottam, hogy vettem 4 gyertyát. Végül Ladóval kitaláltuk, hogy készítünk egyet abból, amit az erdőben találunk. 

Kaptuk is magunkat meg a Buksit, sétáltunk egy nagyot, szedtünk fenyőágakat, tölgy és bükkfa leveleket, friss csipkebogyót, aztán Ladó megmutatta mit tud. Mindenféle alap nélkül, addig csűrte-csavarta a fenyveket, hogy a végeredményt tekintve el kellett ismernem, hogy tulajdonképpen van érzéke ehhez. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy eddig ez a legjobb része az idei készülődésnek: látom, ahogy a keze alatt formálódik valami, amit eddig leemeltünk a boltban a polcról, néhány hét múlva pedig szemétként végezte. Annyira jó érzés volt, az egész, a sétától a befejezésig, hogy igazából tegnap óta óránként eszembe jut, és csak mosolygok befelé. Én is hozzátettem amúgy a magamét az alkotáshoz. Régebben jótékonykodásból hozzájutottam néhány kézzel készült hóemberhez (helyesbítek: konkrétan hóember hadseregem van), közülük választottam egyet, hogy legyen kedves, pózoljon a koszorún. A díszek pakolgatása közben viszont találtam egy zöldküllő tollat**, úgyhogy a hóemberkéből pikkpakk indiánt faragtam. Így készült el az első, legkedvesebb adventi koszorúnk.

Végül Buksi is kapott fényeket, meg egy nagy szarvast, akit Gerzsonnak hívnak. Szerintem Gerzson sokkal jobban örül a lehetőségnek, hogy őrizheti Buksi álmát, mint fordítva, de ilyen apróságokkal nem törődünk. A lényeg, hogy hamarosan karácsony és nekem idén már csak nyolcsszor kell "korán" kelnem. 

*Ebben egyébként az a legnehezebb, hogy kitaláljam a menüt. A "mit főzzek" kérdésre állandó "mindegy" a válasz, de mindegyet pont nem tudok, így ez viszi el a legtöbb energiát. 

**Tulajdonképpen nálunk mindenhol IS vannak madártollak, amióta itt lakunk. Könyvekben, muskátliládában, ablakrésben, tényleg mindenhol - szóval engem egyáltalán nem lepett meg, hogy a karácsonyi díszek között is találtam.