Apák és fiak

 Nagyon ritkán blogolok laptopról - mondjuk mostanában ez a mondat úgy is megállná a helyét, hogy nagyon ritkán blogolok. Pont.

Megérkeztek az első fagyok, egyre kevésbé van kedvünk kint mászkálni a kutyussal, így arra gondoltam, hogy jó este ez a blogolásra. Amikor megnyitottam a blogger felületet, azonnal a hozzászólások fület nyitotta meg, ahol egy másfél oldalas komment parkolt, amit az apám írt. Majdnem leájultam a kanapéról, a kezem és a lábam remegni kezdett. Végigolvastam, arról szólt, hogy hogyan próbálja megakadályozni a bátyámnak, hogy testvérféltékenységből megöljön engem (segítek: egy kalapáccsal gyomron vágja!). Teljesen lesokkolt, egy pillanat alatt elillant az idill, amiről hónapok óta "panaszkodom". Lefotóztam, küldtem Ladónak, hogy húha, eléggé baj van*, amikor a puszta tény, hogy megosztottam valakivel, lenyugtatott annyira, hogy rájöjjek, ez a régi blogom, az irlszabóadélos fiókommal vagyok belépve, és ez a komment 2012-es. Mire abbahagyták a testrészeim a tremolót, már Ladó írta is, hogy meggondolta magát, mégsem látogatjuk meg a szülőfalumat**, és igazából nem szeretné azt sem, hogy ők megtudják a címünket.

Én teljesen egyetértek vele, sőt, tulajdonképpen az én kívánságomra nem mentünk az elmúlt hat évben egyszer sem, de azért közben szomorú is vagyok. 

Ladó családja sem problémamentes***, de amikor együtt vannak, akkor az mindig a nagy társasozások, pálinkázások, beszélgetések ideje, olyankor valahogy mindenkiből előjön, hogy azért összességében mennyire szeretik egymást. A Ladó-fiúk a legjobb testvérek a világon, ha lehetséges három részre osztani az ellentéteket, akkor ők szinte teljes ellentétei egymásnak, mégis mindenben számíthatnak egymásra. Egyik családi banzáj után a másikat várom, számoljuk a hónapokat, hogy na, mikor lehet végre találni egy okot arra, hogy ismét együtt legyünk. Sokan vagyunk, sok a munka is, főzni kell, melyik gyerek mit enne, melyik felnőtt nem eszik meg valamit: van aki nem eszik húst, van aki csak azt eszik, gluténmentes, laktózmentes, mindenmentes, eheted, ehetem? De ez valahogy soha nem elválaszt minket, hanem inkább összehoz. Ha pizzát kell sütni, nyolcat sütünk, mert sokan vagyunk, sokfélék, de hát kit érdekel, egy kicsit mindenki segít, sütni, főzni, teríteni, elpakolni. 

És akkor ott vannak az enyémek. A bátyámnak holnap lesz a 35. szülinapja, az anyám minden egyes alkalommal kicsinyítő képzővel mondja a nevét, "Lacika". Például a múltkor sajnálkozott telefonba, hogy Lacika nem volt otthon,  nem evett a babfőzelékből, mert nincs tányér a mosogatóban. Majd percekkel később örömködve mondta, hogy Lacika mégis evett, a számítógép előtt megtalálta a mosatlan tányért. "Gratulálok anyuka, kisfiú!" -  csak az a baj, hogy ez a mondat 35 évvel ezelőtt hangzott el, azóta már nagyfiú a szentem. A testvérféltékenységről meg annyit, hogy már egyhetes koromban ki akart dobni a kukába, mert sírtam. Jó, ez egy három éves kisfiúnál normális, de később eléggé eldurvult, szakadt dobhártyák, repedt orrok és kék-zöld-lila foltok tarkították a kapcsolatunkat. Én sem voltam szent, egyszer annyira megharaptam (önvédelemből!), hogy vérzett a háta. Apám megígérte, hogy ha még egyszer megharapom, kiveri a fogaimat. Természetesen utána még sokszor megharaptam, apám pedig nem verte ki a fogaimat mégsem, de ez már részletkérdés. Most az van, hogy Lacika soksok évvel ezelőtt beköltözött a nagyszüleim házába, majd mikor ők meghaltak, anyám szó nélkül ráíratta a részét, a nagybátyám pedig némi unszolásra, párszázezer forintért szintén ráírta a nevére. Nem gond, hogy nem kérdeztek meg, az unokatestvéreimet (akik szintén ketten vannak) sem kérdezték, de mondjuk cserébe jó lenne, ha mondjuk találkozhatnánk néha, mint a Ladó fivérek. Ha azt mondaná, hogy "Hugi, számíthatsz rám, bármi van!". Jó, ezen az ötleten azért eléggé nevetek, mert álmomban sem fordult még elő soha, és ha mégis előfordulna, hogy ilyet mond, előbb bíznék valamelyik Ladó-tesóban, mint benne, de gondolom értitek, hogy én egy minimális normalitástól már elégedett lennék.

Ha már álmok, két visszatérő álmom van, az egyiket, ami egyáltalán nem a családomról szól, nem álmodtam már évek óta, de a másikat azért időnként elő szokta venni a jó tudatalattim. Nagyon élethű szokott lenni, a szülőfalum mellett dolgozom egy gyárban, amire eredetileg szántak a szüleim (többször mondták, hogy ott úgyis kapok munkát, ha nem érettségiznék le akkor is - milyen motiválóak és kedvesek, hát nem?). Mindig jelen időben játszódik az álom, tehát annyi idős vagyok, mint a valóságban, és a műszakvezetőm egy agyonsminkelt nő, ordítozik velem, hogy takarodjak a helyemre, megint nem időben jöttem vissza szünetről, én pedig hajtogatom, hogy én nem itt dolgozom, nekem van saját életem, Ladóm, Buksim, engedjen ki, de nem enged ki, hanem kényszerít, hogy dolgozzam, én pedig beállok a gyártósorra dolgozni, és terveket kovácsolok, hogyan szökhetnék meg a jelenlegi életembe. Amikor ebből az álomból felébredek, mindig elgondolkodom, hogy vajon ezt az életemet csak kitalálom-e. Aztán persze hónapokig nem álmodom az eredetileg elrendelt életemről, és olyankor hajlamos vagyok elhinni, hogy ez az igazi életem, Buksival, Ladóval, madáretetővel és gyógyfüvekkel.

Egyébként most, hogy a családomról írok, eszembe jutott, hogy a legutóbbi PMS-emkor Tommy Emanuelt hallgattunk Ladóval. Én az ágyból néztem a tévét****, akkor este Ladó készítette a vacsorát, amikor megszólalt egy szám, és én csak úgy simán elsírtam magam, mire Ladó elhajította a vajazókést, annyira megijedt, hogy mi bajom. És hát azon kívül semmi, hogy időnként jó lenne, ha olyan apám lenne, aki tud hiányozni.

Meg még az is eszembe jutott, hogy van itt a hegyen az Adél barátnőm, akivel most már vagyunk annyira jóban, hogy elmesélte az életét, meg azt is, hogy a kapcsolata rendkívül szélsőséges és hullámzó, és általában azzal mentegeti a tetteit, hogy már az anyukája is ilyen volt, ő ezt látta a családjában, és hát nem tud kilépni ebből, mert sejtszinten emlékezik a teste az ősei hibájára, és nála ez tudatalatti működés. Én meg azt mondom, hogy lehet, hogy az én testem is sejtszinten emlékezik, de akkor engem vagy elcseréltek a kórházban és valami más szülőkre emlékeznek a sejtjeim, vagy az van, hogy eldöntöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint amit gyerekkoromban láttam a családomban. De ha az utóbbi történik, akkor mindenki hátradőlhet, hiszen "csak" el kell dönteni, hát milyen könnyű, nem?

Nem. 

Amúgy. 

Szerintem.

Nem könnyű.

Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a sejtjeim nem emlékeznek a szintjükön a családomra, csak időnként villannak be, mint valami múló rémálom. 

Amúgy teljesen kiment a fejemből, hogy miről akartam írni, amikor kinyitottam a laptopot, ugyanakkor elgondolkodtam rajta, hogy be kellene zárni a blogom. Ha egy szép napon tényleg apám kommentje lenne a "moderálásra váró"-k között, szerintem nem bíznék meg senkiben, aki meghívót kérne. Úgyhogy, ha mégis olvas, akkor innen azt üzenem neki, hogy ne merje tönkretenni egy hozzászólással az egészet! 

*Káromkodtam, oké?

**Most egyébként sem, mert kovid van. Mire nem jó egy világjárvaány!

***Evelin szeptember óta kórházban van.

****Így hívjuk amikor a lángokat nézzük a  kályhában. Nincs tévénk, nem volt és nem is valószínű, hogy a következő 70 évben lesz.