Áramkimaradás

A múltkori hóeséskor is volt néhány óra, amikor nem volt áram. A szomszédok is mondták, hogy ez gyakran előfordul, mindig legyen itthon gyertya - hát rajtunk nem múlik, amúgy is szeretem, ha ég mécses a tartóban. 

Hétfőn még szekérprojekteztünk (amiről majd szeretnék írni, nem tudom, hogy sikerül-e), kedden azon nevetgéltünk Ladóval, hogy 12 mm esőt ír szerdára, de öt fokot, amit ha kettő fokkal felül kalibrál, akkor bizony marha sok hóra lehet számítani. Ennek a nevetgélésnek az lett a vége, hogy szerdán hajnalban zuhogott az eső, majd úgy délelőtt tíz körül havazásra váltott. Vártam csomagot, ami nehezen érkezett meg, de a futár mikor hívott mondta, hogy nem fog tudni feljönni a hegyre. Bedobtam a Buksit a kisautóba és úgy terveztem, hogy lent hagyom az autót, sétálunk egyet a kutyussal a hóesésben, hátha mára eldurvul a helyzet hóügyileg.

Hát eldurvult.

Este még csak tíz centi esett - tébláboltam benne mezítláb, játszottunk a jószággal, nagyon jó kedvünk volt. Viszonylag meleg volt, ezért teniszlabda méretű hópelyhek estek, folyamatosan olvadt a puha friss hó, teljes extázisba kerültünk. Ladó azért eléggé hiányzott a mókából, igazságtalan, hogy mindig kimarad a jóból, nagyon remélm, hogy lesz még idén ilyen havunk. Mire estére bebújtunk Buksival a kemence melegébe, alaposan kifulladtunk. És akkor egyszer csak elment az áram. A telefonom pedig 27%-on volt, tekintve, hogy gyakorlatilag egész délután fotóztam a havat, meg küldözgettem Ladónak, a Kölyöknek, meg az online iskolától megcsömörlött kamasz unokahugiknak. Vártam kicsit, vártam sokat, nem lett áram, így aztán gyertyafénynél olvastam még elalvásig. Akkor vettem észre, hogy nemhogy áram nincs, de hálózat sem. Nulla. 

Minden horror film így kezdődik. Valahogy még ettől sem jött elő belőlem a félsz. Azzal, hogy elérhetetlenné váltam és elérhetetlenné vált mindenki más, valami megfogalmazhatatlan szabadság zuhant rám. Olyan lelkiállapotba kerültem, hogy végül alig aludtam valamit, csak a hóra meg a tájra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű ez az egész. Reggel ötkor lefőztem a kávét, és toporogtam az ablaknál, hogy világosodjon már, szeretnék kimenni. Hat óra után derengeni kezdett, így előkotortam a sínadrágom, aztán huss, ki az udvarra. És akkor felfogtam, amit az ablakból nem - hogy az esti nyomaink teljesen eltűntek, húsz centiméteres hótakaró van, a szőlőlugasnak leszakadt az egyik tartórúdja, amin a madáretető van. 

Persze mondanom sem kell, ha addig nem lettem volna teljesen besózva, akkor ettől még inkább bezsongtam. Leakasztottam az etetőt, kiléptem a lugas alól, hallottam, hogy valami mocorog a hátam mögött, amikor visszafordultam egy huppanással leomlott az egész szőlőlugas a hó súlya alatt. Annyira örültem a hónak, meg a gyönyörű tejszínhabos tájnak, hogy még a lugast sem tudtam sajnálni  - majd megcsináljuk tavasszal, amikor amúgy is metszeni kell a szőlőt. Áthelyeztem a madáretetőt egy biztonságosabbnak tűnő helyre, aztán néztem, ahogy a madárkák értetlenül toporognak a leszakadt lugason. Buksi jelezte, hogy menne tovább, induljunk, így otthagytuk őket. Néhány lépés után eszelősen rohantam a seprűért. A rózsalonc, a magnólia, a ciprusok, roskadoztak a hó súlya alatt. Ahogy utat törtem magamnak a pajtáig, hallottam, ahogy az erdőben recsegve törik ketté egy fa. Majd még egy. És onnantól kezdve csak azt hallgattam, hogyan adják meg magukat a fák a hónak. 

Nem tudom, mennyi ideig seprűztem a fáinkat, az egyiket, mintha újraélesztést gyakorolnék, ütemesen rázni kezdtem, szegény majdnem teljesen elfeküdt. Ladóval komoly vitáink voltak ezekről a fákról, szerinte ki kellene vágni, mert zavarják a panorámát, én viszont rajongva szeretem őket, számomra különleges örökzöldek, többféle, mégis sorban ők egy család, nem szabad kivágni egyiket sem. Végül Ladóval döntetlenben egyeztünk ki, felvág néhány ágat, hogy ki lehessen látni a lombok alatt. Erre most jön húsz centi hó, és kiirtja itt a fáimat! Hát egy frászt!

Mondjuk rengeteget röhögtem közben magamon, mert a seprű eléggé kis eszköznek bizonyult ezekhez a fákhoz. Hólapátot érthetetlen módon - nem tartottunk itthon (eddig), ha valaki kívülről nézte volna a jelenetet annyit látott volna, hogy egy szürke síkabátos pufi valami seprűt hajigál a fákra. A seprű néha fennakadt, ilyenkor hangosan méltatlankodtam, de közben meg nagyon nevettem magamon. Végül az idő kényszerített, hogy hagyjam abba a tevékenységet, menjek le szépen a hegyről és civilizált formát öltve próbáljak meg az irodában dolgozni. Nehezen, de lemásztam. Ekkor merült le teljesen a telefonom. Pedig a falu fölé kiérve kitárult a mesekönyv, gyönyörű panoráma volt, reméltem, hogy hazafelé is marad még ebből valami. 

Miután kivakartam az autót is a hó alól, a kocsiban átvedlettem a sícuccomat civilre, szentül megfogadtam, hogy hazafelé beszerzek egy hólapátot - kerül amibe kerül. Csak a falu főutcájára kiérve láttam meg, hogy miért nincsen áram előző este óta és valóságos csodának gondoltam, ha a mai napon még ebből lesz valami. A hegyen a vezetékekből semmit sem láttam, nálunk egyben voltak, de a faluban, a hó súlya alatt gyakorlatilag végig le volt szakadva, helyenként a fák is besegítettek egy-egy letört ággal. Szürreális látvány volt az egész. Az autóban elindítottam az egyetlen használható lemezt, aztán a munkahelyemig vinnyogtam a dallamot a zenekarral.

Ott feltöltöttem a telefonom - sőt, vittem egy pót-telefont is, hazafelé pedig vettem hólapátot, szép kéket. Nyomtam egy hólapát-szelfit Ladónak, aztán amikor gyalogoltam felfelé a hegyre, eléggé elbizonytalanodtam, hogy kell-e nekünk ez a szar vacak, vagy csak úgy, hagyjam ott az út szélén, cipelje akinek két anyja van. Végül nem maradt ott.

A falu felett jobbra

... és balra

Korgó gyomorral értem haza, de megint elöntött az adrenalin - vagy a fene tudja mi, kiengedtem a Buksit, felmásztam a padlásra és lehoztam a fent porosodó ezeréves szánkót. Szerintem Buksit az előző gazdái járatták kutyaiskolába, mert gyakorlatilag kérés nélkül felült rá. Én annyira nevettem rajta, hogy csak második körben sikerült lefényképeznem a mutatványát. Úgy szeretem ezt a kutyát! 

Végül nem csúsztunk le a telek aljára, mert alaposan átgondoltam, hogy ha lecsúszunk, ezt a rettenet méretű szánkót fel is kellene húzni, arra meg nem igazán éreztem energiát magamban, ezért némi bohóckodás után betettem szépen a szekéralkatrészek mellé. Aztán begyújtottam a kemencét és a kályhát, tanakodtam egy sort, hogy kellene főzni holnapra ebédet, de végül a nemjózan eszem győzött, visszavettem a sínadrágot, és megint barangoltunk egyet. Ezúttal megnéztük az autóutat is - gyalog egy sokkal rövidebb erdei-mezei úton tudok lejutni. Autóval kétféle úton is el lehet jönni hozzánk. Az egyikre két fa is rádőlt, a másikon pedig a hegy összes olvadó hava áramlott lefelé, viszont a szomszédokhoz eljutva már láttam, hogy járt a hegyen hótoló. Buksival megnéztük a behavazott házakat, laknak itt néhányan, akiknek ez az állandó lakhelyük, de van itt ház szép számmal olyan is, amiket csak nyaralóként tartanak fenn. Addig csatangoltunk, hogy mire hazaértünk, teljesen besötétedett és amikor megláttam a házunkat, az első gondolatom az volt, hogy valami nagy baj lehet, felgyújtottam a házat, vagy ilyesmi, mert világít a konyhaablak. Aztán rájöttem, hogy csak az áram jött vissza, aminek őszintén örültem, mert azért jobban szeretek meleg vízben zuhanyozni. ... és azt se felejtsük el, hogy így meg tudtam írni ezt a marhahosszú posztot is.

Napnyugta a hegyen