Találtam ezt a blogot, mert természetesen, attól, hogy nem írok róla, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, ne akarnék többet tudni, és ezzel együtt: minél többet tudok, annál tehetetlenebbnek érzem magam. És ha én tehetetlenséget érzek, akkor hajlamos vagyok dühbe gurulni.
Volt egy időszak az életemben (piszlicsáré szakítás, szót sem érdemel)*, amikor kb rivotrilt szedtem reggelire és vacsorára, amihez ráadásul teljesen illegálisan jutottam hozzá. Pontosan tudom a hatását, éreztem: olyan volt, mint az élő halál esszenciája - minden érzés megszűnt, és ettől volt annyira istenien jó. Végre tudtam aludni rémálmok nélkül, végre mardosó fájdalom nélkül ébredtem, és a mai napig vannak napok, amikor annyira elfáradok, hogy vágyom az érzésre, hogy ne érezzek semmit. Ugyanakkor soha, de soha (eddig) nem gondoltam abba bele, hogy ezt a brutális szert beteg embereknek írják fel. Olyanoknak, akiknek valóban tarthatatlan szorongásos betegségük van.
Nem tudom, mit élhet át ez a szegény kislány, aki ott fekszik bent a pszichiátrián, és ráadásul olyan betegséggel küzd, amire másnak/máshol adnak szorongásoldót.
A súlya tovább csökkent, a kibelezett mackós fenyegetést nem váltják be, gyógyszert nem kap. Szeretném tudni, milyen módszerekkel dolgoznak abban a kórházban, mert a dühtől kinyílt bicskám nagyon ficereg.
Annyira végtelenül szomorú és dühös vagyok egyszerre, hogy a mindennapi örömeimet is ecetes íz járja át. Miért nem tesz már valaki valamit?
*Lelkileg módfelett sérült és önző voltam, vagy közérthetőbben szólva: nemnormális. De nézzük el a fiatal Adélnak: nehéz gyerekkora volt. Amúgy, van itt valaki, akinek nem?
‘a súlya tovább csökkent...’, istenem 😥. megértem a tehetetlen dühöt, amit érezhetsz!
VálaszTörlésÉs akkor én még nem is vagyok a testvére, szülője. :(
TörlésÉrdekes, amit írsz a rivotrilról - én voltam abban a cipőben, azon az oldalon, evés zavarosként, és pontosan ugyanezt adja/adta: élő halál esszenciája (milyen szépen rátapintottál), nem érzel semmit, nem érdekel semmi, lebegés, és az illúzió, hogy senkinek nincsen hatalma feletted. Azt mondják, aki egyszer ilyen beteg lesz, sosem gyógyul meg igazán, és ezt még most is érzem, mert akárhányszor törik össze a szívem, akárhányszor kerülök padlóra, ez az első, amihez nyúlok, ez a leghatékonyabb, legbiztosabb ellenszer mindenre. (Még ha tudom, hogy nem is így van, és még ha hosszú idő óta először az utóbbi pár hónapban sokkal jobban is vagyok.)
VálaszTörlésNe haragudj, tudom, kicsit eltértem a tárgytól, de szívügyem a téma, és ezt meg kellett osztanom.
Ó, Sarkifénylány! <3
TörlésMinden hasonló cipőben járó véleménye érdekel, fontos a megértésben, mert ezt kívülről nézni érthetetlen.
Bárcsak, bárcsak, bárcsak tudnék segíteni! Neked is, meg mindenkinek, aki hasonló dolgokat él át.
Szörnyű lehet benne lenni, és szörnyű ez a tehetetlenség. :(
Hú, te jó ég
VálaszTörlésElkezdtem olvasni a linkelt blogot, ez borzalom.
A kívülálló nem is tudja miket érez a beteg, persze hall ezt-azt, de ez szörnyű.
Félelmetes
Igen, ez (ahogyan minden más súlyos betegség) konkrétan pokol.
TörlésAmikor adódik valaki, aki ki tudja írni az érzéseit és gondolatait, akkor érzi meg igazán az ember, hogy ez nem csak egy "divatos agymenés". :(
Hogy van azóta? Van bármi javulás?
VálaszTörlésA héten kapott szondát. Írok majd róla hamarosan...
Törlés