Don't panic...

... and carry your towel!*

Csak-azért-sem vagyok hajlandó vírusozni - bár, ha azt veszem, ez a mondat épp olyan, mintha.

A hétvégén olyan öröm történt, hogy a Professzor elhozta bemutatni hozzánk a barátnőjét, akivel elképesztően édesek együtt, és akinek már néhány éve drukkolunk, hogy a válása után sikerüljön érzelmileg talpra állni. Mondjuk a szerelem nem éppen talpra állás, inkább talpon lebegés - de tudjátok, aki sokat volt padlón, az nagyon megérdemli, hogy lebegjen.

Sajnos Ladó szombaton dolgozott, így nem tudott kirándulni velünk és mire hazaért, nagyon fáradt volt, de azért ő is eléggé örült. 

Aztán az is történt még, hogy a Prof nemcsak az új menyecskét hozta, hanem a legkisebb lányát is. Meséltem már róla korábban. Vicuska (ebből áthallatszik egy Cicuska) a legkisebb a családban, a Nagyi kilencedik unokája, és éppen kilenc éves. Csak négy éves volt, amikor megismertem, és kíváncsian figyelem jellemfejlődését, talán az összes gyerkőc közül ő az, aki a legjobban ragaszkodik hozzám - és nem is titkolom: a ragaszkodás kölcsönös. Elképesztő, hogy egy év alatt is milyen sokat változott a személyisége. Tavaly nagyon sok időt töltöttünk együtt, több hétvégén volt nálunk, mint Soma. És míg tavaly minden csupa móka volt és kacagás, minden a játékról szólt, idén ez már máshogy van.

Úgy volt, hogy keddig maradhat nálunk, de a főnököm egy pöcsfej nem adott két nap szabit**. Amint kettesben maradtunk, komoly témákat feszegetett (barátságról, titoktartásról, igazmondásról), és néha olyan dolgokat fogalmazott meg, hogy csak ámultam. Kilenc évesen valóban ennyire érettek lennének a gyerekek? Elképesztő. És valahol iszonyú szomorú, hogy az anyukája észre sem veszi ezt (igen, amúgy, ő Evelin kishúga, szóval igen, ez az anya ugyanaz az anya). Ez a kislány egy igazi érzelem bomba, egyik boldog pillanatából szinte átmenet nélkül tud beleesni a boldogtalanságba. Végtelenül huncut és kreativitása mindenre kiterjed, legfőképpen abban profi, hogyan tesztelje a felnőtt idegrendszer határait. Igyekszem lelke minden lehetőségét kiaknázni, engedem - sőt, támogatom - az ablakon kimászást, a tetőre felmászást***, a koszosnak-lenni-nem-bűn érzését. Az anyukája nyilván elborzadna, ha látná, miket művelünk. Én viszont töretlenül hiszek abban, hogy a túlféltés nem egyenlő a szeretettel, és abban is, hogy a gyerekeknek néha szükségük van arra, hogy olyan határokat lépjenek át, amit normális körülmények között nem tehetnének meg. Azt gondolom, hogy a sár - ami a föld és a víz keverékéből jön létre, egy olyan valami, ami a természet egyik legalapvetőbb alkotó eleme, és a városi aszfalthoz szokott kislánynak megmutatom, hogy ha ezt érzi, az egyszerre játék, és a való élet.

Remélem, hogy örökké emlékezni fog ezekre a dolgokra és később segítenek majd neki továbblépni az élet adta sárfoltokon. 

Kirándultunk 

Szelfiztünk is, de azt nem mutatom meg. :)

És vízfestékkel festettünk

Itt szeretném megjegyezni, hogy mennyire tanulékony. Nem folytak össze a színek, nem vizezte túl, aprólékosan kidolgozta, és csak úgy ragyog a kék a háttérben. 

*Douglas Adams

**Igen, most, hogy lassan  mindenhol kijárási tilalom van, nem adott két nap szabadságot. 

***Mielőtt a szívetekhez kapnátok: nagyon vigyáztam rá, ugyanakkor van egy olyan dolog a tetőre mászásban, ami egyfajta testi-lelki határ-átlépés, amikor legyőzi a félelmét, és átadja magát az érzésnek, hogy nincs lehetetlen. Szeretném, ha ezt magával vinné a kamaszkorába, és később felnőtt korába is. Gyerekkomban rengeteget másztunk tetőre a bátyámmal. Egy alkalommal esernyővel próbáltunk ejtőernyőzni. A tesóm le is lökött, szerencsére semmilyen komoly bajom nem lett. :)