A közeli barátaimnál nem, de a kollégáimnál gyakran érzem, hogy amikor másokat a szájukra vesznek (többnyire olyanokat, akiket valamiért én sem csípek), akkor rólam is hasonló jókat mondanak a hátam mögött.
Mert az egy dolog, hogy nem szép dolog másokat kibeszélni, mégis mindenki csinálja. Az egy másik dolog, hogy vannak emberek akik ettől rosszul érzik magukat (én), de vannak emberek akik észre sem veszik, hogy ez valami olyasmi, ami nem szép.
De a legrosszabb az egészben, az a lelki lenyomat, amit egy kibeszélősdi hagy maga után bennem: mi van, ha én is egy igazi gyökér/tapló/paraszt stb. vagyok a többi ember szemében?
Van én nekem önkritikám, szerintem elég erős, de tényleg, mi van, ha kritika nélkül őszintén komolyan ezt gondolják rólam mások?
És főleg: miért számít ez nekem?
Nagy sláger azt mondani ilyenkor, hogy ki nem szarja le, de az a helyzet, hogy én nem szarom le. De akkor most komolyan, mások határozzák meg, hogy _valóban_ gyökértaplóparasztvagyok? (Nyilván nem.)
Ma viszont olyan bunkó voltam (igaz, hogy csak gondolatban), hogy komolyan elgondolkodtam magamon. Az történt, hogy volt három cigány a vendégeink között. Ez normális jelenség, ahogy az is, hogy a zöme ennek az embertípusnak nem szokott tudni viselkedni az előadás alatt. Na mindegy, de ez a három kitalálta, hogy elkezd cimbizni velem, a klasszikus módon (amit amúgy rühellek):
- Kérdezhetek valamit cirkuszinéni? Hány évesnek teccik lenni? Olyan gyerekformája van...
És erre reflexből azt gondoltam vissza, hogy "magának meg igen cigányformája van."
Persze nem ezt válaszoltam, de eszembe jutott, hogy legutóbb meg a temetőbe akartam küldeni emiatt egy vendéget, és akkor magamba néztem, és arra gondoltam, hogy szerintem titokban, gondolatban én egy igazi tuskó vagyok.
Ettől jól meg is sértődtem magamra.
Egy sértődékeny tuskó vagyok.
Ilyen világban élünk. És ez szerintem olyan szomorú. Mikor lettem én ilyen?
(Legközelebb csak akkor írok, ha jó kedvem lesz megint, oké?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése