Velence

Másnap a svédasztalos reggeli és a kötelező tengerbámulás után Ladó meggyőzött arról, hogy ha már itt vagyunk, menjünk, nézzük meg Velencét.

Menjünk.

Megint lehet elővenni a köveket, akasztófát és egyéb kivégzőeszközöket, de nekem Velence megmarad ennél az egyszernézős városnál. Szép szép, de megölték a turisták.

Október első hetéről beszélünk, tehát joggal gondoltuk, hogy szezonon kívül már nem lesz itt senki (ahogy Lignano is szellemváros). Óriásit tévedtünk.

A szigetre be lehet meni autóval, a városba viszont már nem. Ahol mi parkoltunk, ott a napi parkolójegy 24 euró volt. A parkolóban a pisilés egy euró. A tisztaság* ár-érték arányban nem volt meg, de hát na. Egyszer élünk.

A parkoló egyben egy kikötő is, láttunk hatalmas óceánjáró hajót, de pici városnéző motorcsónakok is akadtak. Ez a városi hajó 75 percre 7,5 euró. Úgy döntöttünk, hogy egyszerűen besétálunk, és legfeljebb visszafelé hajókázunk, ha nagyon elfáradunk.

Ez a kutyus a kikötőben pihent, a gazdája jegyszedő a vízibuszokhoz.

Amikor azonban megláttuk a Velence központja felé áradó, gurulósbőröndös (javarészt ázsiai) turisták tömegét, akkor elhatároztuk, hogy hanyagoljuk a szokásos turista célpontokat. Pici, eldugott sikátorokban andalogtunk, titkos kis hidakon lépkedtünk a víz fölött, és ha néha mégis kiértünk egy nagyobb térre, szörnyülködve visszahúzódtunk a csendes utcákba. Varázslatosak ezek a sikátorok, titokzatos ajtók, elhagyatottnak látszó csónakok.

Tipikus városi látkép: teregetés az utcára. A velenceiek a sziget mérete miatt csak felfelé tudtak építkezni, ilyesmi, hogy saját udvar luxusnak számított.

A házak között. Rengeteg ajtó nyílik így a "semmibe", azaz a vízre.

Szomorúan állapítottuk meg, hogy Velencének bizony lőttek. Minden kedves hangulatát agyoncsapják a turistáknak fenntartott szuvenírboltok, utcai árusok. Ez utóbbiak szelfibotot és (nem vicc) takonylabdát árulnak. Néhány utcában megreked a csatorna és a halszag, a hajók és gondolák pedig egymás hegyén hátán sorakoznak. Azt hiszem, tökéletes helyszín lehetne a város Neil Gaiman egyik regényének. De fantázia nélkül ez a város nem az, ami lehetne.

Délutánra alaposan elfáradtunk a tekergésben. Így felültünk a 7,5 eurós "vízibiszra". Még egyszer, utoljára a vízről is megcsodáltuk a sajátos épületeket, a kék vizet, gondolákat.

Látkép a hajóról (kivételes pillanat, hogy nincs a képen másik hajó. Az a szép híd viszont tele van emberekkel.)

Visszatérve a hotelbe megint bicajoztunk egyet a parton. Apály lévén le tudtuk vinni a bicikliket a vizes homokra, ami ilyenkor pontosan olyan kemény, mint egy erdei ösvény, kényelmesen lehet rajta kerekezni. Megnéztük, ahogy a nap belesüllyed a tengerbe, majd visszatértünk az előző esti étterembe.

*Ha csak azt veszem, hogy ausztriában az autópálya ingyenes wc-iben milyen tisztaság van... de vehetem nyugodtan a magyarországi benzinkutakat is, ez a velencei sajnos még lejjebb van.