Képeslap

A szüleimmel, a korábban már említett előzmények miatt nem túl szoros a kapcsolatom. De azért azt sem mondanám, hogy ellenségek vagyunk. Nem voltam azon a vidéken már vagy öt éve, és abszolút nem tekintem otthonomnak a szülői házat. Ettől függetlenül anyukámat hetente többször felhívom, képben vagyok a mindennapjaikkal. Időnként felsajog, hogy talán már nem látom őt, mielőtt meghal. Szinte bizonyos, hogy nem fogok ellátogatni hozzájuk, és az is majdnem biztos, hogy ők sem fognak hozzánk jönni. A helyzettel megtanultunk együtt élni, de azért kár.

Ladó szüleivel viszont már más a helyzet. Az ő szülei elváltak, és a két öreg egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, ami nem is csoda, a Papa már többet élt a második feleségével, mint a Mamával, pedig akkor váltak el, amikor Ladó már elmúlt 18 éves. 

Az Mamával az van, hogy úgy néz ki, - egyelőre - hogy én vagyok a kedvenc "menye". Lehet, hogy ebben szerepet játszik, hogy igazából papíron nem vagyok a menye, de az is lehet, hogy azért, mert elég korán meghúztam a határokat, hogy mibe engedek beleszólást, és mibe nem. Elfogadom és tiszteletben tartom a véleményét, még akkor is, ha nem értek egyet. Sokkal toleránsabb tudok vele lenni, mint a saját anyukámmal. És mindemellett, talán én vagyok az egyetlen ebben a családban, aki a legtöbb pozitív tulajdonságát fel tudja sorolni, mert a többiek eléggé kritikusak vele szemben. Tény, hogy vannak dolgai (de kinek nincsenek?), de 60+-osan eljött velünk az Alpokba, és lecsúszott a több kilométeres szánkópályán az unokáival, majd éjszaka közepén osztrák autópályán hazavezetett. És nem azért, mert nem volt más, aki vezethetett volna helyette, hanem azért, mert szeret vezetni, és mert eléggé "bevállalós". Tavaly sátrazott velünk az egyik kalandparkban, és a harmincadik születésnapomra is eljött, pedig egész napos evezést nyomtunk. Igaz, ő maga nem szállt kenuba, de a túránk feléhez eljött autóval, hogy uzsonnát hozzon nekünk. Igazi Nagyi, kilenc unokával. 

Ezt a mostani karantént nagyon nehezen viseli. Egyébként is iszonyúan magányos, ahogy én ismerem, nincsenek barátai, és nagyon nehezen teremt kapcsolatot másokkal. Ugyan egy házban él Napóleonékkal, de elmondása szerint a lányokat nem látja, csak havonta kétszer. 

A Papával meg az van, hogy kicsit alkoholista. A válásuk után nagyjából mindenki gyűlölethullámában fürdött, aztán amikor Ladó is elvált, és a gyerekei köpködni kezdtek rá, akkor Ladó megkereste, és megkérdezte, hogy ugyan, hogyan is volt ez az ő válásukkor. 

Azóta Ladó tartja a kapcsolatot vele, évente párszor meglátogatjuk őket, és minden jellemhibája ellenére is jobban kijövök vele, mint a saját apámmal, de gondolom sokat számít az is, hogy ez az öreg nem vert halomra gyerekkoromban.

A hétvégén Ladó felhívta, hogy megkérdezze, hogy vannak, hogy bírják a helyzetet. Néhány órával később a Papa sírva hívta vissza Ladót, hogy ő az egyetlen fia, a háromból, aki őt felhívta, és őt ez mennyire megérintette, és milyen hálás. Pedig csak egy telefonhívás volt.

Nem, ez a család nem minta család. Az enyém meg aztán az antiminta, ha létezik ilyen.

Mivel a Papának holnapután, a Professzor menyecskéjének* pedig jövő héten lesz a szülinapja, ezért a mai napot arra szántam, hogy képeslapot festek**. Aztán annyira nem volt hangulatom, olyan pocsékul éreztem magam festés közben, hogy a Papának végül kettőt is próbáltam alkotni, amiből aztán Ladó kiválasztotta azt, amelyik jobban tetszik neki. Aztán nem is tudom, hogy mi történt, de később jobb kedvem lett, nekihasaltam tűfilccel megcímezni a festékpacákat, és végül egész tűrhető eredmények születtek. 

A borítékok megcímzése után pedig maradt egy felesleges képeslap. Ezért úgy döntöttem, hogy ezt meg elküldöm a Mamának, "csakúgy". Amúgy is lassan veszélybe kerül a pozícióm (tekintetbe véve, hogy az új menyecske egy szupersztár :)), legalább még utoljára használjam ki, hogy szegény magányos idős hölgy mennyire fog örülni, amikor meglepetésként visz neki a posta egy képeslapot...

*Ja, igen, a lány egyébként egy hiperszupersztár. Nemcsak elképesztően kedves és szép, és különleges (Thaiföldi származású), hanem okos is (itt, Magyarországon csinálta a doktoriját). Na most, nehéz elképzelni, hogy minden irigység nélkül írom ezt, pedig így van. Nem is tudom kifejezni, mennyire örülök neki, annyira szükség volt már egy ilyen pozitív lélekre ebben a családban. És hát nem elhanyagolható, hogy egy generációhoz tartozunk, igaz, nálam fiatalabb két évvel. Nagyon, nagyon kellett már nekünk Ő. A Professzornak leginkább, de nekem is és a gyerekeknek is. Azt nem tudom, a Mama mit fog hozzá szólni, de remélem, legalább annyira fogja szeretni, mint engem. De most adok neki egy nevet, mondjuk legyen Anemone (ami ugye, magyarul szellőrózsa, de latinul olyan csodaszépen hangzik).

**Amikor először rendeltem magamnak akvarell papírt, akkor csak az adatokat néztem, hogy 300 g/m2 legyen (bármit is jelentsen ez), illetve, hogy kis méretű tömb legyen, nem akartam egyből templomfal méretű festményekkel kezdeni. És amikor megérkezett, akkor egy tömb, üres, festhető, postára adható képeslap érkezett. Először csalódott voltam, hogy hát, kár ezeket gyakorlásra pocsékolni. Aztán Ausztriában találtam gyakorló tömböt, és most már kifejezetten örülök, hogy vannak ezek a festhető képeslapok. 

***Biztonsági okokból az Anemoné-nak festett képeslapot nem teszem fel, mert ha véletlenül olvasná a Professzor a blogomat, nem bocsátanám meg magamnak, ha így meglátná a barátnője a meglepetését. :)