Az én testvérem

Lassan érleltem magamban ezt a posztot, a Hegedű óta gondolkodtam rajta, hogyan lehetne elmesélni, nem jutottam egyről a kettőre, így most nekihasalok.

A bátyám három és fél évvel idősebb nálam. Bibliai nevet kapott, akárcsak én. Nagyon különleges, szép neve van, én itt Dánielnek fogom hívni, habár a bibliai Dániel jelleme majdnem ellentéte a bátyámnak. 

Csípőficammal születtem, nagyon későn, hét hónapos koromban vették észre, addig gyakorlatilag folyamatosan ordítottam, emiatt a bátyám többször kérelmezte, hogy esetleg dobjanak ki, vagy adjanak oda a postásnak. Anyám nem hallgatott rá, így aztán jó sok verekedés, veszekedés és kaland volt az a néhány év, amíg együtt nevelkedtünk.

Amikor elsős lett, és írni tanult, bal kezére állt minden, az apám meg állt felette, és ordított vele, hogy nem lesz belőle soha semmi, mert nincsenek balkezes szerszámok a világon sehol. Én akkor voltam négy éves, nagyon érdekeltek a betűk, szinte hamarabb tanultam meg írni-olvasni, mint Dániel. Nagyon sokat szenvedett a bal keze miatt, és ami harag maradt bennem az apám iránt, az már nem is miattam van, hanem a bátyám miatt. Hogy nem gondolt arra, hogy a fia esetleg lehet, hogy olyan okos, hogy nem is lesz szüksége balkezes szerszámokra, mert teszem azt - ügyvéd lesz, programozó,  esetleg kutató, vagy a fene tudja mi? A bátyám átnevelése bal kézről jobb kézre, rengeteg könnyel és erőlködéssel járt, holott nagyon jó esze volt, az elsőtől harmadik osztályig nagyon elégedett volt vele a tanítónéni. Apám persze nem hitte el, hogy ez az ő fia, mert hát az ostoba kölöknek hogy lehetnek ilyen jó jegyei, amikor bal kezes*, jobb kézzel meg rondán ír?? Kiíratta a falusi iskolából, és elvitte egy közeli városba, ahol az ottani tanárnő** úgy értelmezte az "olyan jegyet adjon neki, amilyet megérdemel" - mondatot, hogy hármasnál jobbat akkor sem adott a bátyámnak, ha megfeszült szegény, mondván, hogy ő nem fog vitatkozni az apámmal arról, hogy a gyerek nem hülye. Így esett, hogy a tesóm ötödikes korában végleg feladta a tanulással a harcot, belefáradt, hogy sosem lesz elég jó. Rengeteg frusztrációt okozott ez a dolog, a végén már olyan rossz tanuló volt, hogy középiskola első osztályában megbukott, és a kőművesek szakmájából áttették őt a bukottak közé, a Q osztályba, ahol a tanulók 80 százalékát hentesnek akarták kiképezni. Nem tudom, az én állat és természetszerető bátyám mit élt át, de ha csak a felét mesélte el annak, milyen videókat néztek vágóhidakról, akkor rettenetesen szenvedhetett. Végül annyit lógott, hogy kirúgták, átvették máshová, mert tanköteles volt, aztán amikor már kinőtte ezt a kort, végleg kirúgták, érettségi nélkül állt egymagában a világ ellen. Gyűlölt engem, amiért jobban tanulok és amiért engem soha nem bántanak a tanulmányi eredményeim miatt. Ahol ért, ütött, rúgott, én meg sírtam sokat, meg sajnáltam kegyetlenül. Egy ilyen alkalommal, már nem emlékszem, mi volt a kiváltó ok, úgy sikerült felpofoznia, hogy beszakadt a dobhártyám, máskor meg az orromat célozta meg úgy, hogy a vérem ráfröccsent a falra.

Akkoriban sokat rettegtem attól, hogy mondjuk képes odáig elmenni, hogy megöl. Utoljára 2012. áprilisában vert meg, a régi blogomban megtaláltam az erről szóló részletes bejegyzést. Azóta már kétszer találkoztunk, és egyszer sem próbált bántani. Minden alkalommal, amikor találkozunk, nagyon fáj látnom, hogy milyen emberré lett, és érte nagyon haragszom a szüleimre, hogy miért nem szerették őt úgy, ahogy volt. 

Amíg kicsik voltunk, rengeteg disznóságot elkövettünk, és volt nem egyszer olyan eset is, hogy magára vállalta az én részemet is, hogy csak őt verjék meg. Tudom, hogy nem azért bántott engem, mert rám haragudott, hanem a helyzetre, amiben tehetetlenül vergődött.

Most egyébként elég jó munkahelye van, jól keres vele, csak hát, amikor nem dolgozik, akkor piál. Akárhogy is történt a gyerekkorunk, azért jó pár éve már erősen felelős a sorsa alakulásáért. Nem lehet mindenért a szüleinket okolni.

*Nem sok nagyonokos embert ismerek, de az egyik legokosabb, akit igen, a Professzor például bal kezes. Meg persze Ladó is az, és a két kezével dolgozik. Nabumm.

**Azon a tanárnőn aztán háromszor verte vissza a kicsi Szabó Adél, a bátyja sérelmeit. Háromszor törettem össze vele a saját szemüvegét, úgy, hogy engem ezért sose vehetett elő. Ennél sokkal többet érdemelt volna, de hát 7 évesen még hiányos volt az eszköztáram.