A hegedű

Vannak történetek, amiket elmesélünk sok embernek, sokszor, és vannak történetek, amiket csak kevés embernek mesélünk, ritkán, és többnyire csak pár mondatba sűrítve.

Ez a történet az utóbbi típusba tartozik, de tegnap éjjel álmomban újra megjelent. Még reggel, kávézás közben is éreztem, hogy ideje újrahangolni. Ez a poszt nyugalom megzavarására alkalmas.

Van ez a dolog, hogy amit a szülő nagyon szeretne gyerekkorában és nem kapja meg, azt a gyerekén akkor is véghez viszi, ha a gyerek nem akarja. Ez történt velem és a bátyámmal is. Amint elkezdtük az általános iskolát, beírattak bennünket zeneiskolába. 

A bátyám a zenei előkészítőben furulyázott egy évig, majd zongorázni tanult. A szüleim úgy gondolták, hogy ha már vettek egy zongorát, én is ugyanazt az utat járjam be, mint a bátyám. Csakhogy abban az évben a furulyát egy hegedű tanszakos nő tanította, akinek hegedűs tanítványa nagyon kevés volt. A szerencsétlen körülményt tetézte, hogy a nagyapám vitt beíratni, aki egészen a bal keze kisujja elvesztéséig hegedült*.

Nagyon könnyű egy hét éves kislányt befolyásolni, főleg akkor, ha az egyik befolyásoló személy, a számára legfontosabb felnőtt teszi: a nagyapja.

Madarat lehetett fogatni a nagyapámmal, miután beíratott hegedűre, az öröme pedig átragadt rám is. Sugárzó érzéssel nyitottam be a kapun, az udvaron anyám fogadott. Lelkesen újságoltam neki, hogy hegedülni fogok. A reakciója belém égett, ahogy csodálkozó arccal, megfeledkezve önmagáról így válaszolt: "Teee? Hiszen olyan kis béna vagy, a hegedű nagyon nehéz!"

Nem sírtam, de az arcomra fagyott a mosoly és az öröm. Bementem a házba, ledobtam a hegedűt a bátyámmal közös szobánk sarkába, és nagyon csalódott voltam. 

A hegedű tanárnőmről hamar kiderült, hogy egy pszichopta boszorkány. Első évben csak pengetni tanultam, a pici vonó a tanárnő kezében volt, és időnként odacsapott, ha valamit nem jól fogtam. Minden hegedűórára gyomorgombóccal mentem, remegtek a lábaim, és retrenetesen féltem Márta nénitől. A vizsgán áradozott a szüleimnek a tehettségemről, ugyanakkor azt mondta, nagyon lusta vagyok, és nem gyakorolok eleget. Ennél sokkal többet kellene.

Hosszú éveknek néztünk elébe, és hiába volt minden könyörgés, hogy had járjak mégis inkább zongorázni, minden alkalommal azt a választ kaptam, hogy én választottam, tessék végigcsinálni.

Harmadik osztályos koromban jött egy átmeneti enyhülés a hegedűt illetően - bár, ami az életem többi részét illette, talán az az év volt számomra a poklok legmélyebb bugyra. Az országban megnyílt az első olyan vallású iskola, amihez a szüleim tartoztak, és az elsők között voltak, akik beíratták a gyerekeiket. Nem állíthatta meg őket az sem a dologban, hogy az iskola 300 km-re van a falutól, ahol laktunk. Kaptunk szállást, hétfőn hajnalban indultunk, és pénteken éjszaka értünk haza. Erről az iskoláról is tudnék mesélni, de hogy ne feledjem szavam, visszetérek a hegedűhöz.

A Szent Városban is volt zeneiskola, átírattak mindkettőnket. Ezúttal egy férfi tanárt kaptam, akinek a gitár volt a fő tárgya - illetve több gitáros tanonca volt, mint hegedűs. Annyira jól értett a gyerekekhez és a munkájához, hogy minden faggatózás nélkül azonnal levette, hogy mérhetetlenül elveszett vagyok. Időnként, mikor már belépéskor látta rajtam, hogy járni is nehezemre esik, készített nekem egy forró csokit, és amíg azt kortyolgattam, gitározott, vagy hegedült. Sose faggatott, sose vígasztalt egyetlen szóval sem, mégis többet adott annak a kilenc éves kislánynak, aki voltam, mint az összes felnőtt, akit addig ismertem. Így telt el az egyetlen év, amikor nem féltem a hegedűtől.

Annyira nyilvánvaló öngól volt az iskola, hogy a szüleim feladták, és hazavittek minket. Végül három intézményben sikerült elvégeznem az általános iskolát, senkihez sem kötődve, gyakori csúfolódás tárgyává válva, hol a ruhám**, hol az ócska hegedűtok miatt.

Visszakerültem Márta nénihez, ahol még szereztem néhány testi és lelki sebet, majd a nyolcadik osztályt kijárva, úgy döntöttem, hogy a hegedűs pályafutásom itt végetért. 

A fene se tudja, mi ütött belém, a zene vágya, vagy a kínzás elmaradozása tehette, de középiskolában, második évfolyamban legyűrhetetlen vágyat éreztem: hiányzik a hegedű, hiányzik a zene.

Középiskolába az egyik megyeszékhelyre jártam, és úgy éreztem, itt már nem érhet utol Márta néni, ez lesz az a zeneiskola, ahol olyan boldogan hegedülök majd, mint egy tücsök. 

Bementem, beíratkoztam, felvételiznem kellett, sok volt a diák. A felvételiztető bizottság tagjai között pedig ott ült, hatalmas, vérvörös körmökkel: Márta néni.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem fordultam azonnal sarkon, de nem tettem meg, felvettek, és az első órámon Márta néni lelkesen újságolta, hogy elintézte nekem, hogy nála folytathassam a tanulmányaim. 

Egyetlen utolsó esetre emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy kirúgatom magam: egy csepp - félelmtől kicsapódott verejték gördült le a combomon, amire azt hittem, bepisiltem. Csak azért nem kirúgás lett belőle, mert közben beszakadt a dobhártyám***. 

Minden évben felsajgott, hogy hiányzik a zene. Lett saját hegedűm egy romos padlásról, amit Ladó felújíttatott, de a gyanta illatától 15 évvel később is bukfencezik a gyomrom. Néha álmomban hegedülök, olyankor nem fáj semmi, sem Márta néni, sem az elveszett idő. 

Pécsen, az első ösztöndíjamból egy gitárt vettem, időnként azzal emlékezem a harmadikos tanárbácsimra. Ladó is gitározik, közös szerelemgyerekünk egy kicsi ukulele. Egyikünk sem komoly muzsikus. A kapcsolatunk elején, egy reggel azt gitározta nekem, amíg a kávéfőzőre  vártunk, hogy nincsen hétmérföldes csizmája, nincsen varázs köpenye, de holnap is még velem lesz, sajnos megígérheti.

Remélem, Márta nénit azóta elvitte az ördög.

*Favágás közben a körfűrész leválasztotta a kisujját a többitől. Nagyanyám meg egy szép napon eladta a hegedűjét, úgyse használja már. Az ő korukban nem volt szokás elválni, de ha az lett volna, nagyapámnál ez lett volna a válóok.
**A bátyámtól örököltem rendszerint, és azok már akkor sem voltak újak, amikor ő hordani kezdte.
***Az is egy szomorú történet, de azzal eléggé megbékéltem, tekintetbe véve, hogy hozzásegített a legális hegedű-abbahagyáshoz.