Hétvége

Régen volt ilyen kiegyensúlyozott hétvégénk, hogy nem dolgoztuk halálra magunkat, de nem is henyéltünk folyamatosan. 

Az előző posztból úgy tűnhet, hogy Ladó keményen megszakítja magát a munkában, míg én csak heverészem egész nap. Ez részben igaz, másrészt viszont az is igaz, hogy felhagytam egy ideje a női emancipációval, és tartjuk magunkat ahhoz hogy vannak férfi munkák, és vannak női munkák. És időnként én szoktam olyan női feladatot adni magamnak, hogy az a dolgom, hogy jelen legyek. Sokszor veszem észre, hogy jobban megy a munka neki, ha kéznél vagyok, kér egy fröccsöt, vagy pulcsit, napszemüveget, vagy látom rajta, hogy szereti, hogy nézem, miközben dolgozik. Nyilván egy fűnyírásban nem tudok produktívan részt venni, de ettől még jó, hogy jelen vagyok.

Péntekre vártuk az új családtagunkat, Donna Rositát. Ő az a karakter, aki a továbbiakban majd aktívan részt vesz a kb. 7000 nm füves terület karbantartásában. Délután háromkor csörgött a szállító, hogy elindult Bp-ről, csak este 7-re érkezik. Ehhez képest este fél tíz után érkezett, de mindegy, Donna Rosita itt van, és voltak némi problémák körülötte, amit én azzal indokoltam, hogy nem szabad lett volna nőnek keresztelni, velünk csak a baj van.

Egyébként pénteken Ladó úgy jött meg, mint akit a héten holtra vertek. Hiába vezették be a rövidített munkaidőt, többet dolgoznak, mint előtte és ez eléggé kimeríti. Úgyhogy amíg vártuk a futárt, elvégeztem rajta egy rekreációs masszázst, a feje búbjától a kislábujja hegyéig átmaszíroztam minden izmát. Egy órával később visszatért az egészséges színe, jó volt látni, ahogy átrendeződtek a vonásai - hazaért.

Szombaton Rositával bandáztak, lenyírták az összes füvet, időnként integettem nekik. Délután háromkor már kézen fogva mezítlábaztuk végig a frissen nyírt mezőt. Aztán fetrengtünk egy órát a függőágyban. Nagyokat nevettünk, mert én soha, de soha nem bírom megállni, ha Ladó talpa felém áll, hogy ne húzzam végig rajta az ujjamat. Rettenetesen csikis a talpa, és ezerszeresen visszaadja ezt a mozdulatot, de én akkor sem tudom megállni, és ennek mindig nagy nevetés a vége. Ahogy ott nevettünk, egyfolytában hajtogattam neki, hogy "ki fogunk borulni", amitől még jobban nevetnünk kellett, mert a kiborulás jellemzően nem azt jelenti, hogy kiesünk a függőágyból. Ez így leírva biztosan nem olyan vicces, de én annyira jót derültem ezen, hogy még este, félálomban is felnyerítettem tőle.

A függőágyas idillt aztán megszakítottuk, mert Ladónak az az ötlete támadt, hogy tollasozzunk. Ebből is aztán minősíthetetlen röhögés lett, mert nekem begörcsölt a jobb karom, és ballal játszottam, néha csípőre, vagy zsebre tett jobbkézzel. Buksit annyira megérintette a jókedvünk, hogy elkezdett körbe-körbe futni körülöttünk, felkapva a fűből a pulcsimat, aztán azzal a szájában futott tovább. Őrület volt, tiszta zizik voltunk mindannyian.

Olyan volt még, hogy sikerült elintéznünk két, hónapok óta húzódó ügyet. Ilyenkor mindig megállapítom, hogy én mennyire nem tudok ezekkel a földi dolgokkal simán boldogulni (nav, eon, villanyóraállás időbeni jelentése), mindig tolom magam előtt őket. Jó, hogy Ladó nem ilyen, tökéletesen kiegészít, és elképzelésem sincs, mi történne, ha mindketten ilyen elvarázsolt figurák lennénk, mint én.

Vasárnap jól bereggeliztünk, begyúrtam egy adag sajtos rudat*, azután elmentünk megjáratni Ladó autóját. Mivel céges autóval jár most, én meg a sajátommal, időnként be kell indítani az övét is, ne merüljön le az álldogálásba.
Tettünk egy nagy kört, közben Zoránt, Republicot meg Kispált** hallgattunk, nagyon felszabadultan énekelgettünk, Ladó mondta is, hogy soha nem látta még, hogy Kispált ilyen vidáman szövegelem. Kicsit feljött a téma, hogy hiányzik e a fiú, akiről korábban írtam, mondtam, hogy nem, mire Ladó azt felelte, hogy azért kaptam helyette a Professzort, aki szintén művész lélek, én meg ezen elméláztam kicsit, és végül megállapítottam, hogy igaza van, meg azt is, hogy nagyon jó csere volt.

Aztán hazaértünk, kiültünk a kertbe fröccsözni, kivittük a gitárt is, és addig nyomtuk, amíg jött az eső. Akkor bementünk, befűtöttünk, én kisütöttem a sajtos rudat, aztán betelepültünk a takaró alá.

Most rákaptam erre a sajtosrúd sütögetésre, mert ezt nagyon könnyen tudom pakolni Ladónak munkába. Ha naponta jár haza, akkor minden nap csomagolok neki kaját, ilyenkor csak hétfőre. Még mindig vannak olyan kollégái, akik csodálkoznak rajta, hogy itthonról ilyen kajákat visz. Az építőiparban nem ez jellemző.

Egy bajom van az ilyen hétvégék után: vasárnap éjszaka elkezdek szorongatni, hogy az ilyen boldogságot olyan könnyű elveszíteni. És akinek sok van, az sokat veszíthet. Igyekszem ezen túllendülni, és a legtöbbször sikerül is, de azért igen, a fenékig tejfel sem fenékig tejfel időnként. 

*Tudom, tudom, a sajt nem vegán.

**Szinte sosem hallgattunk még együtt Kispált, Ladó nem rajong érte, mert volt egy rossz tapasztalata Lovasival - illetve nem is vagyunk egy korosztály, neki Ossián az, ami nekem Kispál és a Borz. De most megtörtük ezt, és nagyon jó volt együtt bolondozni, meg elmélkedni azon, hogy mennyire ülnek ezek a szövegek még most is.