Attól még, hogy

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

- Fodor Ákos

Kamasz koromban ismertem meg Fodor Ákos gondolatait, és ez a mantra nagyon sokszor segített, amikor elfáradtam már a rettegésben, vagy a saját magam által generált örök érvényűnek látszó szomorúságban. Éveket töltöttem félelemmel vegyes búskomorságba süppedve, Kispál és a Borz dalszövegeit az életemre húzva, olyan írók műveit olvasva, akik még több súlyt raktak, az elcseszett gyerekkortól meggörnyedt vállamra. Húsz évesen teljes meggyőződésben dagonyáztam abban a hitben, hogy én már soha nem leszek vidám és felszabadult, ez van, én ilyen melankólikus kókadt majom maradok. 

Amikor Ladóval megismerkedtem, teljesen sokkot kaptam, mert időnként megszűntem szomorú lenni és önazonosságom elvesztésétől félve, szinte azonnal generáltam valamit, amitől szomorú lehetek. De abban a szomorúságban már benne volt az érzelmi jólét emléke, és vissza-visszavágytam oda, így aztán jó, két-három évig hullámvasutaztam a Ladóval való életvidámság, és a saját természetemből fakadó depresszióm között. Utólag visszanézve nehezen értem meg, hogy min tudtam annyit drámázni, de szerencsére sikerült fejreállni a Vánasszonnyal, amit ennyi idő távlatából is életem legszerencsésebb baleseteként tartok számon. Azután sikerült elengednem a fájdalomhoz való görcsös ragaszkodásomat és az önsajnálatot.

Volt egy fiú, akit 16 évesen ismertem meg. Az anyukája autóbalesetben halt meg, amikor még nagyon kisfiú volt és ahogy növekedett, fájdalmait és démonjait a rajzolásba temette. Kicsit mindig olyan volt vele lenni, mintha magával a szomorúsággal sétálgatna az ember, humorából sötét irónia sütött, és sosem tudtam megállapítani, mikor komoly, amit mond. Évekig leveleztünk. Az a kamasz lány, aki én voltam, éheztem minden szót, ami szembe ment a szüleim bigott vallásosságával, ettem és ittam minden szavát, és olyan szenvedéllyel ragaszkodtam hozzá, ami több volt, mintha testvérem lenne, de sosem voltam elég ahhoz, hogy a kedvese legyek. Nem vettem észre, hogy manipulálva vagyok, pedig mondta többször is. Szinte fanatikus hittel ragaszkodtam hozzá, hogy ő akkor is az én örök barátom marad, akármilyen lánnyal is él. Szörnyen szenvedtem, amikor barátnője lett, aztán új barátnője, azután megint új, és emiatt aztán csapongtam én is a pasik között, senkihez se ragaszkova, csak legbelül mindig hozzá. Az életfilozófiát, amit vallott, Lovasitól szedte: "már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni". És ezt gyönyörűen másoltam én is. Ha valami jó történt, azonnal vártam a rosszat, ami ha elmaradt, gyorsan generáltam magamnak, hogy biztosan szar legyen.

És ennyire voltam, amikor találkoztam Ladóval. Csak utólag vagyok ilyen jó önelemzésből - az adott helyzetben csak a legprofibbak tudják önmagukat objektíve figyelni. Ladónak megismerkedésünkkor elmeséltem mindent. Ő volt az első olyan ember, aki jött, elmondta, hogy vele mi volt, és én is elmondtam, hogy velem mi. Akkor már nagyon elegem volt magamból, hogy olyan, mintha nem tudnék örülni semminek. A vele való találkozásban már bennem volt, hogy ennek a dolognak véget akarok vetni, de a hogyanjára nem volt tervem. Szerintem Ladó nem tudja, de éveket dolgozott rajtam, hogy akkor szeretett a legjobban, amikor a legkevésbé érdemeltem meg, és utólag olyannak tűnik az a sok szakítós-békülős év, mintha Ő _végig_ hitt volna bennem, hogy meg tudom csinálni. Talán így volt, talán nem, utólag már csak az eredmény fontos: hogy olyanná gyúrtuk-csiszoltuk egymást, aminek a legszebb mutatója a hely, ahol élünk, a mód, ahogy élünk. 

Szinte unalmas lehet, mindig arról olvasni, hogy milyen boldogok vagyunk és időnként felröhögök magamon, amikor eszembe jut, hogy a régi énem már generált volta valami drámát, és hetenként telesírná a kávésbögréjét. Szinte szégyellem, hogy ilyen jó most nekem, amikor mások elveszítik a munkájukat, félnek, hogy megbetegszenek, vagy már betegek, vagy betegeket gondoznak. Vagy magányosak és nem szeretik őket, vagy ami rosszabb: rosszul szeretik őket. De higgyétek el, nem jött könnyen és ugyan már nem élek állandó gyanakvásban, hogy most fog majd minden tönkremenni, de benne van a pakliban, és éppen ezért, nem árt, ha az ember leírja, ami jó történik, hogy ha mégis jönne a szar, legyen miből erőt meríteni.