Buli

Én nem tudom, mit jelent bulizni.

Ez nem személyiségzavar, vagy kisebbségi komplexus, hanem szocializációs hiányosság.

A gyerekek általában már óvodában elkezdenek bulikázni, azután az általános iskolában folytatják. Mikulásbuli, farsang. Nekem ezek közül az összes teljesen kimaradt, így egyszerűen nem tudok mit kezdeni a végtagjaimmal egy zenéstáncos mulatságon.

Az első középiskolai matinén például kinn ültem a terem előtt a padon, és chipset majszoltam. Amikor be kellett mennem újabb adag kajáért, mindkét fülemet igyekeztem befogni, ameddig és ahogyan csak lehetett. Borzalmas volt.

Pedig tudom milyen érzés felszabadultan táncolni a többiekkel zenére. Kb. négyszer összejött már, hogy sikerült mindent elengedni (megfelelő mennyiségű alkoholban feloldani). Láttam már videót is magamról, ahogyan táncolok a többiekkel, egyáltalán nem volt ciki, sőt, meglepődtem, azt hittem, csak belülről érzem jól magam, de kívülről is jól nézett ki, tényleg felszabadult volt, semmi megjátszás, természetes mozdulatok, mint akinek minden rendben van a fejében.

Sajnos amúgy nagyon nem.

Ezt most azért írom, mert lesz egy munkahelyi buli, ahová elmegyek, mert Piri szervezi. Csak Piri kedvéért megyek el, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy szar lesz a zene (gondolom valami lagzilajcsi), és amúgyis blőee. 

Amióta itt dolgozom (lassan két éve), egyetlen céges bulin sem voltam, nem is hiányzott. Ebből kifolyólag persze Ladót is csak hírből ismerik, egy kicsit szerettem volna ha ez így marad, de eljött a nagy nap. Bemutatom a pasimat a munkahelyemnek. És fordítva.

Közben tövig rágom a körmömet, mert nem tudok táncolni, hiába jelezte több kolléga is, hogy igényt tart velem egy táncikára. Ladóért is aggódom, biztosan féltékenykedni fog utólag, hogy ki hogy nézett rám, stbstb. Pedig ha valamiről, arról tényleg nem tehetek, hogy ki hogyan néz rám.

Meg örülök is nagyon, hogy ott lesz, mert legalább együtt leszünk, és mert legalább visszafogják magukat a pimaszabbjai.

Kellett ez nekem?