Legjobb munkanap

Tegnap volt életem legjobb munkanapja. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy szépen felöltözöm egyenruhába, bemegyek a munkahelyemre, és ott kiderül, hogy aznapra az a feladat, hogy ott legyek. Mint egy 12 órás készenlét.

Ilyenkor nagyokat szoktam enni, fetrengeni a közös kanapén, olvasni, mesét nézni és a kollégákkal, főnökkel eszetlenkedni. Viszont mindezek ellenére nem voltam elégedett, mert egy ilyen szép szombati napon otthon a helyem Ladóval es a Kistutajossal.

Nem élvezhettem sokáig az elégedetlenség érzését, mert Ladó úgy gondolta, hogy attól még, hogy munakidőben vagy, szórakozhatsz is.

Délután egykor megjelentek a munkahelyemen. Közöltem a főnökömmel, hogy elmegyek ebédelni a családommal, majd leléptünk.

Vegaként nem nagyon járunk McDonald's-ba, de tegnap kirúgtunk a hámból. Kistutajos Big Mac-et evett ( csak a nagyfiúk ehetnek Big Mac-et - én nagyfiú vagyok!! - a nagyfiúk meg tudják tankolni egyedül az autót - én meg tudom tankolni! - és tényleg), Ladó húsnélküli sajtburgert krumplival, én pedig borsos camembert, sültkrumplival és salátával, hát tessék, így lehet vegetáriánus az ember a Mekiben is.

Kaja után pedig elmentünk a Tömlöcbe. Mondtam a moderátor lánynak, hogy lehet, hogy engem majd menetközben ki kell engednie, ha hívna a főnököm. Nem kellett kiengednie.

Mindössze egyetlen perccel csúsztunk túl az egy órán, és ezt én nagyon szép teljesítménynek élem meg, mert ketten voltunk használhatóak problémamegoldás szempontjából. 

Élveztem a feladatokat, igazán beleéltem magam, és a végén azt is megtudtam magamról, hogy én nem hogy kicsit nem, de semennyire sem vagyok csapatjátékos. Hiába hittem azt eddig magamról, hogy az vagyok, nem vagyok az.

Mivel ennyire beléltem magam, azonnal a megoldásra fókuszáltam. Hagytam, hogy a megtalált kulcsokkal a Kisfiú nyissa ki a zárakat. Eleinte.

Megoldottam egy egyenletet, TUDTAM, hogy a megoldás tökéletes, miközben a gyerkőc bizonygatta, hogy az nem jó, mert a lakat nem nyílik ki. Nem hagytam magam, újraszámoltam az egyenletet, és a megoldás megint ugyanaz lett, és mint kiderült, tényleg jó volt, csak nem sikerült pontosan belőni a lakaton az eredményt. Innentől kezdve állandóan azt csekkoltam, hogy a Gyerkőc tényleg azt csinálja, amit mondunk neki, és a téves eredményeket újra és újra bepötyögtem a széfbe, mert nem bíztam meg benne, hogy nem e ő rontotta el. Nagyon gáznak érzem magam, mert nem volt semmi tétje a dolognak, a lényeg az lett volna, hogy szórakozunk, bevonjuk a gyereket, én viszont lényegnek azt éltem meg, hogy az egy órán belül megoldunk mindent, és szépen kijutunk.

Egy perc. Ennyivel jöttünk ki később, és az én hibám volt, mert én néztem el egy jelet az utolsó számjegynél.

Ladó megdicsért, hogy milyen okos vagyok, de persze hozzátette, hogy nem vagyok egy nagy csapatjátékos, és ekkor lepergett előttem az az egy óra, és rádöbbentem, hogy mennyire igaza van. Meg arra is, hogy nekem rohadtul nem való gyerek, mert csak idegesít, úgy érzem, ha probléma van, akkor engem a félrevezető kérdések, piszkálások iszonyúan zavarnak. Hiába szeretem nagyon ezt a kölköt, de ha az élet úgy hozza, simán félretolom. Gáz vagyok.

Mondjuk megmagyarázhatom a viselkedésem azzal, hogy amióta józan eszem van, én minden helyzetben csak magamra számíthattam, sosem volt mögöttem egy igazi Család, vagy legalább egy Anya. Sokszor volt, hogy teljesen idegen emberek segítettek rajtam, nevezhetjük ezt Sorsnak is, de igazából ez egy nagyon gyenge érv. Most van egy szerető pasim, vannak barátaim, de továbbra sem tudom magam átadni a biztonság belesüppedős érzésébe. Valami kényszeresség van ebben. Valami totális bizalmatlanság. Amin amúgy nem csodálkozom, de abban biztos vagyok, hogy nem egészséges magatartás.

Mondjuk, ettől függetlenül én jól tudom érezni magam a mindennapokban, nem gondolnám, hogy más, hasonló élményeket megélt ember jobban teljesít ilyen helyzetben. Viszont, most már azt is látom, hogy van hová fejlődnöm.

És a szép teljesítményért pedig kaptam csokit.