Emancipáció

Szerintem arról nem kell beszámolnom, hogy mennyire frusztrált az autó dolog.

Ma reggel 4.30-ra mentem dolgozni. Ladó a kedvemért felkelt velem 3.30-kor, és elvitt dolgozni. Nem tudom, milyen tudatszinten kell lennie egy embernek ahhoz, hogy ne stresszeljen valamin, amire nincs hatással, de én bizonyos, hogy attól a tudatszinttől még nagyon messze vagyok. (Jó, mondjuk attól is függ, hogy a pszichológia melyik értelmezése szerinti tudatszinteket nézzük.)

Arra gondoltam, hogy reggel nyolckor, amikor kinyitnak az autóalkatrész boltok, a google segítségével felhívok egyet, és megkérdezem, hogy van e náluk készleten az én autótípusomhoz gyújtáselosztó kábel. Már alapból a nevét megjegyezni is baromi nehéz, így nőként. Azután - mivel dolgozom - felhívtam az egyik kollégámat, mondjuk nevezzük őt Vincének, hogy ha ráérne napközben, ugorjon már ki nekem az említett autósboltba, ezért a bizonyos kábelért. Vince nagyon segítőkésznek bizonyult a témában, és - bár ő is csak éppen hogy lecsípett néhány percet a munkaidejéből - megtette a hősi lépést: elhozta a kábelt.

Ekkor még azok a kérdések foglalkoztattak, hogy jó lesz-e? Mi van akkor, ha Nyuszt úr úgy gondolta időközben, hogy visszatér erre az isteni helyre, és megkóstolja a többi kábelt is? Mi lesz akkor, ha hajnali háromkor csak ezt az egy megrongált kábelt vettem észre, és, mert nem néztem meg alaposan, találok majd egy másik elrágott kábelt, ami miatt nem fog indulni az autóm? Hogyan megyek haza, 25 km-re? Ki viszi ki Buksit, ha nem tudok hazamenni? Mi lesz velem? Miért nincs nekem egy nagybetűs Család a hátam mögött, hogy Apu tudnál segíteni?? Miért van az, hogy végül mindig olyan problémákat hoz az élet, amikor nincs B verzió, csak A? Mert az van, hogy most nem volt B verzió. Ha jó a kábel, megy az autó, ha nem jó, akkor nem megy. És nem volt opció arra nézve, hogy mi lesz, ha nem indul el. 

Az egész munkanapot mentőöv nélkül húztam le. Borzasztóan fáradt voltam, reggel fejfájással ébredtem, és egész nap csak egy grapefruitot tudtam lenyomni a torkomon.

Munka közben elmeséltem egy 50+-os kollégámnak, - legyen Józsi - az előző poszt könnyedségével, hogy mi van az autóval, és hogy műszak végén kiballagok hozzá a város túlsó szélére. Jókat nevetgéltünk a nyesteken, hogy milyen zakkant állatok, és éreztem, hogy hiába tudok ilyen jól szórakozni ezen, ez a stressz bennem az idő múlásával akkora, hogy úgy érzem, megfulladok. Ennyi.

És akkor Józsi felajánlotta, hogy kivisz az autóhoz, és mert amúgy egy kicsit konyít az autókhoz, megnézi, hogyan boldogulok. 

Józsinak van egy lánya, aki óvónő, és nálam két évvel fiatalabb. A diplomaosztójára egy autót adott neki, és amúgy van egy fia is, meg egy unokája. 

Ekkor úgy éreztem, hogy most kölcsönkapok egy apát, egy olyat, amilyet én is szerettem volna, de nem jött össze. 

És képzeljétek, pont így volt. Beültem Józsi mellé. Kiértünk a kisautóhoz. És amikor felnyitottam a motorháztetőt, a kezébe adtam a kábelt. Nézd, az egyik vége itt volt, a másik pedig ott. Mutattam. Józsi pedig kellő szakértelemmel bedugdosta a kábel két végét. Na, ülj be, indítsd el, aztán, ha megy, majd én lecsukom a motorháztetőt. Mondta ő.

Beültem. Az autó a szokott módon felmordult. 

Józsi elmosolyodott, lecsukta a motorháztetőt, elköszönt, és ott sem volt. 

Én járattam a motort, mosolyogtam. Azután elkezdtem zokogni. Nem tudom, hogy pontosan a megkönnyebbülés, a hála, vagy a tehetetlenség miatt, vagy ezek együttes keveréke miatt-e, de fogalmam sincs, hogyan értem haza, mert a könnyeimtől nem láttam semmit.

Az egész annyira felkavart. Hogy az utolsó pillanatban annyira éreztem, hogy nem akarom én betenni azt a kábelt, hiába TUDOM, hogy hogyan kell. Azt akarom, hogy a férfiak legyenek a férfiak. És ne akarjam én hordani a nadrágot, és mégis mindig megkapom Ladótól, hogy már megint én akarom hordani azt a nadrágot. De esküszöm, hogy nem akarom. Hogy nő akarok lenni, akinek segítenek a férfiak, aki nem tudja, hogy mi az, hogy harminc amperes biztosíték, és fogalma sincs, mi az a lambda szonda, vagy gyújtáselosztó kábel. 

Hazaérve belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy a vízálló szempillaspirálom jelesre vizsgázott. Ezen elnevettem magam. Nő vagyok. És mindig jön majd egy apa (még ha nem is a sajátom), vagy egy tesó, vagy egy Ladó, hogy hordja a nadrágot. Én a magam részéről lemondok róla.