Szokás

Van egy szokásunk Ladóval, amit ugyan én vezettem be, és már szeretnék leszokni róla, mert eléggé egészségtelen, de. De Ladó annyira szereti, hogy mármár szertartássá avanzsálódott, ha ő itthon van.

Mondjuk azt megtehetném, hogy csak akkor művelem én is, ha együtt vagyunk, de ez egy szokás, nem megy egyik napról a másikra.

A lényeg, hogy ez adja a napunk ízét, ezzel kezdünk, akár megyek dolgozni, akár nem. Ha megyek, akkor emiatt képes vagyok egy fél órával korábban kelni, hogy nyugodtan élvezhessem.

Ez pedig az ágybankávézás. Minden reggelem, minden napom azzal indul, hogy felteszem a kávét, és miután lefőtt, visszabújok az ágyikóba, és onnan szemlélem a világot. Ha még olyan korán van, hogy csak az előszoba fénye szűrődik be, akkor a gitárok ívét a falon, vagy a Buksi tömör kucorgását a lábamnál.

Na, és nem is a kávéval van a baj. Meg nem ia azzal, hogy visszabújok, hanem, hogy mindig rágok hozzá valamit. Vagy a Lidl-nek az egyik étcsokis kekszét, vagy nápolyit, vagy mindegymit, csak édes legyen.

Mondjuk a Manner igazi szerelem. Ausztriában van big pack, amiben nyolc csomagot adnak. Borzalmas. Pont a minap láttam a munkahelyen Manner reklámot, és azon gondolkodtam, hogy minek ezt reklámozni, mikor a jó dolgoknak nincs erre szüksége? Aztán egy munkatársamat megkínáltam, aki jól leszólt, hogy ez mennyire indokolatlanul drága, és a szemöldökfelhúzásom után arra jutottam, hogy én nagyon szerencsés vagyok, mert olyan helyeken veszem, (vagy Ladó veszi nekem :)) ahol egészen megfizethető. Nameg őszintén, érdekel is az ára, amikor függő vagyok? Tudtommal még a dohányosoknak is csak egy kis százalékát hatotta meg, hogy drága a dohány.