Memento mori

Trigger warning: a halálról lesz szó az alábbiakban. Akinek friss vesztesége van, vagy úgy érzi, hogy kényelmetlen számára a téma, annak javaslom, hogy térjen vissza később. A téma érzékenysége miatt én magam is csapongó leszek, talán követhetetlen. De úgy érzem, ennek most itt van a helye. 

És még egy fontos dolog: mindenki másképp éli meg a veszteséget. Egyékbént is, de gyász esetén végtelenül fontos az ítélkezés mentes elfogadás. Ebben a helyzetben végképp nincs olyan, hogy valakinek az érzései illetlenek, vagy nem jogosak.

Egy kedves barátnőm mostohaapja egy hónapja kapott diagnózist gyomorrákról. Megműtötték, az egyik varrat felszakadt, szepszist kapott és meghalt. De valójában ez a történet szólhatna bármelyikünkről, tetszőleges kórsággal behelyettesítve. A hiány pótolhatatlan. Akár róla van szó, akár Bezzegről, akár bármelyikünk barátjáról, családtagjáról.

A bátyám és anyám halála olyan hatással volt rám, hogy túlzás nélkül állíthatom, hogy más ember lettem. Nem tudom úgy élni már a mindennapokat, mint azelőtt és ha nem is naponta, de hetente gondolok az elmúlásra. Arra, hogy mennyire átmeneti minden állapot, mennyire mulandó a létezésünk. Mint Kóci röpte. 

A gyász kezdeti szakaszában ezt úgy éltem meg, hogy emiatt nincs semminek semmi értelme. Most úgy élem meg, hogy pontosan emiatt van mindennek értelme. Vagyis emiatt kellene, hogy legyen, kellene értelmet adni. Ha más értelmet nem, akkor csak azt, hogy legyen szép. 

Mint Kóci röpte. (Hiába, úgy tűnik, ettől a madártól nem tudok elvonatkoztatni.)

Mindkét családtagom sokszor jut eszembe. Anyával rendszeresen álmodom és utána mindig kipihenten, szinte boldogan ébredek. Egyre többször fordul elő, hogy felismerem őt magamban, olyan dolgokban is, amik régen idegesítettek. Voltak szava járásai, amiket újabban én is mondok, és olyankor csak befelé vigyorgok, hogy lám, lám, akasztják már a hóhért! Mondok példát is. 

Anyukám korán őszülni kezdett, és soha nem festette a haját. Sokszor a fülem hallatára szóltak be nekik random boszorkányok az utcán, hogy miért nem festi a haját. Anyám meg a világ legnagyobb lazaságával rávágta, hogy "minek fessem, ez nem fáj!" - és akkor én, kis buta, mindig úgy gondoltam, hogy a boszorkányoknak igazuk van. Lehetne kicsit igényesebb. Aztán most itt vagyok, 34 évesen, őszülő hajjal, és egyre jobban szeretem ezeket az ősz hajszálakat is magamban. Mert rá emlékeztet, arra, ami jót kaptam. Mert kaptam rosszat* is, reményeim szerint** nem szándékosan, hanem transzgenerációs elakadásból (hogy én milyen okos kifejezéseket tudok, mi?), és bár ez nem menti fel a felelősség alól, de legalább én nem vádolom semmivel. Bátornak tartom, hogy így fittethányva tudott fütyülni mások véleményére. Lehet, hogy őt is bántotta belül, hogy az emberek ennyire tapintatlanok. Ahogy engem is bánt, ha valaki olyasmibe szól bele, amihez semmi köze.

A bátyám más formában, sokszor villanásnyi dolgokról jut eszembe. Például vezetés közben, ha látok az utcán egy srácot sétálni, akkor egy ezredmásodpercig az jut az eszembe, hogy úgy jár, mint ő. Vagy a boltban, ha sorbanállok, és valakinek csak hátulról látom a mosolyát, akkor is be szokott villanni, hogy ő is pont így csinált. Tudom, hogy ezt az agyam műveli velem, mert azért annyira sokféleképpen és egyedien nem tudott a bátyám sem mosolyogni, de amennyire fáj a veszteség, annyira jó gondolni rá, megtalálni őt villanásnyi dolgokban. 

Ilyenkor ősszel a hulló levelek is mindig az elmúlásra emlékeztetnek. Az egy dolog, hogy az erdőben relatíve sok falevél van, de ha megyek valahová autóval, és a visszapillantó tükörben látom, ahogy felkavarodnak mögöttem a falevelek az úton, akkor is csak arra tudok gondolni, hogy ezek a pillanatok aranyból vannak. Mert ki tudja, mi lesz utánunk?

A mostanra szokásos(1,2) évi temetőlátogatásunkat idén is megejtettük. Ez részemről azért méltó az említésre, mert neveltetésem szerint (fura, szélsőséges vallás) ez nem volt szokás. Szedtem egy nagy csokor sárga krizantémot Ilonka néni virágaiból, rejtettem pár szem sültgesztenyét a zsebembe, és Ladóval komótosan leballagtunk a hegyről. Mire a temetőbe értünk teljesen ránk sötétedett. Mindketten nagyon értékeljük, hogy az este ilyen sűrű lepellel takar be minket a kíváncsiskodó falusiak szeme elől. Nem azért gyújtunk mécsest a néni sírjánál, hogy a falu rólunk beszéljen, hanem azért, mert egyébként is, ennyi idő után is emlegetjük őt. Gyermektelen volt, harminc évig gondozta a férje sírját, aki mellé eltemették. Életében biztosan nem gondolta, hogy az utána érkező idegenek visznek majd a sírjára a saját virágaiból.

Mécsesgyújtás után, úgy éreztem, szólnom kellene pár szót, ezért búcsúzóul azt találtam mondani, hogy "Ha élünk még, egy év múlva jövünk. Jók legyetek addig!" - talán kicsit szemtelen volt tőlem, de biztos vagyok benne, hogy azok alapján, amiket meséltek róla, Ilonka néninek tetszett volna. Ladóval összemosolyogtunk, és mint akik randiról mennek haza, útközben elmajszoltuk a zsebbe rejtett gesztenyéket.

*Írnék erről is, de azt hiszem, ez annyira személyes és mély, hogy nyilvános blogba nem fér bele. 

**Muszáj remélni, hogy nem volt szándékos, hogy rossz mintát követett, hogy akadályozta őt egy mentalis betegség, máskülönben elviselhetlen lenne a gondolat, hogy szándékosan okozott annyi fájdalmat. Csak így tudom megélni a hálát és a szeretetet azért a jóért, amit kaptam, csak így tudom megbocsátani a hibákat.