Szorongó emberek*

 Jó volt ez a blogger kihívás, de úgy látom, néhányan örülünk, hogy itt a vége. Én bele is lazultam már, mert egyrészt elfáradtam, másrészt nehezen találtam témát. (Mondjuk most sincs konkrét témám, csak épp ráérek, úgy tűnik, erre mindenképpen jó volt ez a projekt, hogy visszaszoktassam magam ide.)

A munkahelyemen tegnap olyan fosáradat volt, hogy nem győztem kapkodni a fejem, Sarah pedig megint meglepett, hogy mennyire jól is lehet kezelni bármit. Ilyen vezetővel még soha nem dolgoztam. Nem az van, hogy nem érdekli, hanem az, hogy "oké, jó, semmi baj, oldjuk meg, ahogyan lehet". Hol volt eddig az életemből az ilyen főnök? Hol?

Amúgy elkezdtem excelben listázni, eddig bejön, napokat is előre beírok, a függőben lévő ügyeket színezem, a készeket zölddel, amire választ várok kékkel, amivel még dolog van, pirossal, így azok is szem előtt vannak, amik nem aznapra vannak beírva, hanem előzőleg valamilyen oknál fogva félbemaradtak. Ez eddig minőségi javulást hozott a napjaimba, de találtam magamnak újabb rettenetes problémát.

Számomra is elképesztő, de hihetetlen mértékben képes vagyok szorongani. Most például azon, hogy nem kapcsoltam le a villanyt az irodában, amikor eljöttem. Voltak még az épületben, és a kolléganőm is ott volt még, de nagyjából egy órán át világította ott a semmit az a villany, amit nem kapcsoltam le. Megfordult a fejemben, hogy le kellene, de valamiért mégis úgy hagytam, most pedig már órák óta ezen kattogok, hogy hogy lehetek ilyen hülye, miért nem kapcsoltam le. Ilyen és ehhez hasonló mértékű dolgokon szoktam agyalni amikor hazaérek, és általában borzasztó rosszul érzem magam a bőrömben. Visszagondolok beszélgetésekre és arra gondolok, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna mondanom, vagy nem kellett volna mondanom semmit. És akkor megint szorongok, olyasmin, amire utólag már nincs is hatásom. 

Na, erre van recept?

Biztosan, és talán én is tudom: ideje keresni egy pszichológust és együtt elmerengeni azon, hogy vajon mitől szorongok, miközben erre nincs valós okom. De az a helyzet, hogy sejtem, hogy miért van ez. Egyszerűen elszoktam az emberektől, annyira sokat voltam egyedül. Sokszor van az, hogy a legnagyobb szorongásaim közben előveszem a telefonom, megnézek egy (száz) videót Kóciról, meg a kutyákról, és akkor egy kicsit mindig jobban leszek. Vagy, ha kellemetlen helyzetben találom magam, akkor is arra gondolok, hogy hamarosan vége lesz, és hazamenekülhetek, ahol minden jó. De közben egy részem meg azt mondja, hogy kellenek nekem ezek a kihívások, nem élhetek örökké vödörben.

Ezzel párhuzamosan teljes ellentmondásban van, hogy nagyon kedves visszajelzéseket kapok idegen emberektől. A héten a takarító nénivel beszélgettem egy kicsit, és tíz perc után olyan aranyosan beszélt rólam nekem, hogy hirtelen nem is tudtam mit reagálni. Ma egy hölgy volt nálam, munka ügyben, vele is beszélgettem egy fél órát, semmiségekről és úgy búcsúztunk el, hogy azt mondta, teljesen feltöltődött, köszöni a beszélgetést. Meg volt egy másik eset is, egy szlovén anyanyelvű lány jött be hozzánk, aki egyáltalán nem beszél magyarul, bemutatkoztam neki, egy kicsit beszélgettünk angolul, ő pedig megölelt, és azt mondta, hogy nem is tudom, milyen jól esik neki, hogy odamentem hozzá, mert ő úgy érzi, hogy vele szemben az emberek itt nagyon zárkózottak.

Olyan érzés, mintha más valóságban mozognék, mint a körülöttem élők. 

Gondolom egy kicsit több időre van szükségem.

Tijana Lukovic

*Fredrik Backman azonos című regényét ajánlom minden hasonló és különböző embernek.