A hétvégén én is előre megírt posztokból éltem, mert tudtam, hogy nem lesz kedvem/időm a Ladóval töltött időből erre áldozni. De a hétvégét még nem látom. Attól tartok, nehezemre fog esni visszadugni a rabigába a fejem, tíz hónap szabad élet után.

Annyi gondolatom és ötletem volt, hogy miről írhatnék még, de egyiket sem írtam fel jegyzetbe és most mindent kitörölt apám felbukkanása.

Két éve, anyám temetésén találkoztunk utoljára, ami nem igazán sikerült jól. Néhányszor beszéltünk telefonon, de én határozottan az elkerülésre játszottam, ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy neki valami extrém pszichés betegsége van (úgy, mint kényszeres hazudozás, bármilyen felelősség áthárítása, "Isten akarata"-szindróma*). Ha a dolgok mélyére nézek, valójában rettegek tőle (ezt most itt nem részletezném), viszont eszem ágában sincs ezt kimutatni felé. A kiegyensúlyozott, határozott és őszinte részem megszűnik üzemelni, ha róla van szó. Nem tudom elmondani, hogy nem akarom látni a házunk tájékán, hogy őt tartom felelősnek a a családunk széthullásáért, mert tudom, hogy semmi értelme. Elkezdene magyarázatokat gyártani, az emlékeimet megpróbálná meghamisítani, letagadna mindent és úgy állítaná be, hogy én rosszul emlékszem. Ha bármilyen végső logikai érvelést vetnék be, megmagyarázná a Bibliával. Erre mondok egy példát.

Gyerekkoromban heti szinten voltak Nagy Verések, szinte jegyzetelték anyámmal a bűneinket, hogy aztán pénteken, szombaton vagy vasárnap este elszámoljunk. Ki mennyi vesszőt érdemel az elkövetett bűnökért. És ilyen alkalmakkor végig kellett hallgatnunk, hogy ez Isten Akarata, megírta a Bibliában, hogy "Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal."** - Számtalan ilyen utalás van a Bibliában, hogy verjétek a gyereket, mert akkor van szeretve, és nem tudom, más gyerek hogy van bekötve, de én abszolút nem ebből éreztem (volna), hogy szeretve vagyok. Mindegy is, a lényeg, hogy az ilyen és ehhez hasonló kattant gondolkodással szemben nincsenek érveim, és amikor ehhez társul az, hogy meghazudtolják az emlékeimet, akkor mondjuk úgy, hogy kissé kellemetlenül érzem magam. És el is fáradtam ebben, hogy én érvelgessek, hiszen nyilvánvalóan teljesen felesleges. Tudnék még elképesztő dolgokat mesélni, de ez már így is, úgy is oversharing, és tudom, hogy ez amúgy egyáltalán nem tartozik senkire, mégis ki kell adjam. 

Na és akkor az első munkanapom előtti vasárnap bejelentkezik, hogy a környéken jár, beugrik, megsimogatja Bikficet*** aztán megy is tovább. 

Lehet, hogy seggfejek vagyunk Ladóval, de nem akarjuk, hogy beugorjon. Elég higgadtam és udvariasan megkértem, hogy találkozzunk máshol, ketten, viszem Bikficet is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egészet rákentem Ladóra, hogy miatta nem találkozhatunk itthon (volt azért konfliktus köztük, és Ladó azt mondta, megérti, hogy ebben nem tudom felvállalni magam, nem helyesli, de elég széles a válla, elbírja). Meg is egyeztünk, hogy hol találkozunk, letettük a telefont és valamennyire megnyugodtam, hogy ez így nekem vállalható. Egy fél óra múlva hívott, hogy eltévedt Szlovéniában, mégsem tud jönni, inkább hazamegy.  Örültem Sajnálkoztam egy sort, majd az est további részében lelkiismeretfurdalástól gyötörve szorongtam. Rosszul éreztem magam, hogy nem álltam ki magamért, hogy Ladóra fogtam, hogy nem tudom ezt a helyzetet sehogysem megoldani, hogy hogy lehet, hogy már egészen jól feldolgoztam ezeket a dolgokat és még mindig átmegyek nyúlba, ha róla van szó. Aztán este írt egy üzenetet, hogy idesettenkedett a házhoz, és itthagyta az ajándékát, amit nekünk hozott.

Egyrészről a hideg kiráz, hogy itt ólálkodott, úgy, hogy a háromból egyik kutya se szúrta ki, másrészről meg különféle virághagymákat hozott, amitől meg teljesen azt érzem, hogy én vagyok megint rossz vágányon vele kapcsolatban, mert ez a legkedvesebb gesztus, amit tőle kaptam egész életemben. 

Ezek után ma hozzam a legjobb formámat az új munkahelyemen.****

Köszibzmeg.

Légyszi ne írjátok, hogy sajnáltok, sajnáltam én már magamat eleget, elhihetitek. A sajnálat nem fog megoldani semmit, de ha van valami jó taktikátok, vagy átéltetek hasonlót, akkor azt szívesen olvasom, mert nekem abszolút elfogytak az eszközeim. Mármint, az egyetlen eszközöm arra, hogy ezzel együtt tudjak élni, az az, hogy amennyire lehet elkerülöm, de látjátok, hogy ez sincs tiszteletben tartva részéről, és a virághagymás esettel is csak azt bizonyítja, hogy én emlékszem rosszul, ő egy jó ember, aki a körülmények áldozata.

*ezt most találtam ki
**Példabeszédek 23.14, Károli (Mondjuk ezek szerint a bátyám keveset kapott, mert mégis meghalt. Micssoda szar helyzet.)
***Bikfic anno úgy került a tesómhoz, hogy volt egy másik kiskutyája, akit apám dühében agyonvert, mert az megfojtott pár kiscsirkét. A másik kiskutya helyett vette a bátyámnak ezt a tacskót. 

****Legszívesebben csak összegömbölyösve sírnék, de ezt most kicsit sem engedhetem meg magamnak, nem akarok felpüffedt arccal kezdeni.