Avonlea

 Tegnap szabadságon volt a közvetlen kolléganőm, így a reggeli órákat azzal töltöttem, hogy folytattam az elődöm által otthagyott papírok átválogatását, illetve kémkedtem kicsit a korábbi dokumentumok,  e-mailek között, hogy nagyjából tudjam, hogy miről szólt ez az év. A korábbi munkahelyemen is így vettem fel a ritmust, nekem egyszerűen ismerni kell a történelmet ahhoz, hogy a jelenből a jövőt tudjam fürkészni.

Aztán délelőtt a főnökasszonyom elkezdte a tanításomat, és ahogy mesélte, hogy honnan indultak sok-sok évvel ezelött, beugrott, hogy a Sarah Stanley nevet kell adnom neki 8t a blogban, annyira hasonlít a személyisége és a külseje is. Emlékszem, milyen durva volt tavaly a másik helyen, és annyira éles a kontraszt, hogy bizom benne, hogy nem fogok tévedni ezzel kapcsolatban. Ez a nő amúgy egy superwoman, igazi girlpower árad belőle, pedig testalkatra egy vékony kis törékeny nőnek tűnik, de ahogy elkezd beszélni, mesélni, magyarázni, az ember egyből leveszi, hogy vele aztán nem érdemes lacafacázni senki emberfiának.

Annyira belemerült a dolgokba, én meg a hallgatásába, hogy csak akkor vettem észre, hogy gyakorlatilag bepisilek, amikor az IT-s fiú megjelent, valami beállítást végrehajtani. Akkor viszont rendesen majdnem bepisiltem, szörnyű vagyok, hogy ennyi idősen is képes vagyok így megsemmisíteni a fiziológiai szüksékleteim.

Aztán délután kaptam feladatokat, aminek neki is álltam és jó is kicsit, hogy nincs most itt a kolléganőm, mert így a saját tempómban, szabadon ismerkedhetek mindennel, ami érdekel. És hát úgy néz ki, engem minden érdekel, az agyam mint a szivacs, azt érzem, van bennem lendület, tenni akarás, bizonyítási vágy, és a szervezet céljaival is abszolút tudok azonosulni, szóval így két nap után úgy tűnik jó lesz ez.

Viszont munkaidő végére nagyon elfáradtam, kifacsarodott az a szivacs, annyira, hogy kicsit szédültem is, jól esett felsétálni a hegyre. Sajnos ez ìgy odavissza csak hatezer lépés a telefonom szerint, napi tízhez vagyok szokva, szóval majd bővíteni kellene a kutyákkal ezt, de jelenleg nem látom jönni. Az a baj, hogy sötétben megyek el, és már majdnem sötétben érek haza, mihez is lenne kedvem?

Kóciék nagyon éhesek estére, és már az úton, ahogy közeledtem, oda is röppent a tenyeremre, szerencsére volt a zsebemben napraforgómag, nem okoztam neki csalódást. Ő és a kutyák is hiányoznak napközben, de szerencsére csak villanásnyi időre jutnak eszembe, mert eléggé elfoglalom magam ahhoz, hogy ne gyászoljam az "elvesztett" szabad életet. Aztán lehet, hogy jövő héten mégis feketébe öltözve fogok reggelente sírni, hogy milyen rossz nekem, nem tudhatom.

Amúgy blog szempontjából nagyon jól jött nekem ez a munkahely, mostanra mindenbizonnyal kifogytam volna a mondandóból.

Ez a kép még októberben készült  azon az útvonalon, amin most dolgozni járok. Ezt a napkeltét kell majd néznem reggelente, ha nem lesznek ilyen hosszúak az éjszakák.