Kóci esete a szobanövénnyel

 Reggelente a hálószobaablakból szoktam figyelni, ahogy csipegetnek az etetőn a madarak. Fakopáncs Frigyes is visszatért, szeretem nézni, ahogy a különféle fajok, egymástól eltérő vérmérséklettel osztoznak a finom falatokon. 

Néhány hete egyik reggel Kóci kiszúrta, hogy ott vagyok az ablakban, és odaröppent a zsalugáterre, onnan nézegetett, hogy esetleg nem lenne-e nálam számára valami extra finomság. Ezalatt mindketten tudjuk, hogy a diót érti, mert diót nem szoktam tenni az etetőbe, de neki (és Mócinak, a félénk csuszka haverjának) mindig törni szoktam egy-egy darabot a szotyi közé, amit a tenyeremből csipegethetnek. 

Felelőtlenségemre figyelmeztető lelkiismeretemet azzal hallgattattam el, hogy Kóci bizonyára látja az üveget, hiszen a zsalu tartóvasára szállt. Óvatosan kinyitottam hát az ablakot, és nyújtottam neki egy kis diót a mellényzsebemből. Ez aztán szokásunkká vált, hogy ha benti teendőm akadt, időnként, ha kiszúrtam, hogy ott sertepertélt, megkínáltam néha. Soha, egyetlen egyszer sem csapódott neki az üvegnek, nagyon értelmes és illedelmes madár.

Egy nap, gyönyörű idő volt kint, kitakarítottam a lakást, felmostam, és a gyors száradás érdekében kinyitottam az ablak egyik szárnyát, majd a konyhában folytattam ezt a kevésbé nemes tevékenységet. 

Kitalálhatjátok, hogy mi történt.

Kóci engem keresve, berepült a szobába, de a csak félig nyitott ablakon már nem talált ki. 

Diszkréten pánikoltunk.

Ha nem pánikolok, bizonyára kinyitottam volna az összes többi ablakot, amin aztán szépen kitalált volna, de pánikoltam, mert ő is pánikolt. Kettőnk közül mégis ő volt az okosabb, ahelyett, hogy az üvegbe verdeste volna a kis fejét, bebújt az egyik szobanövény sűrűjébe, és meglapult, amíg megfogtam. Úgy repült ki a markomból, mintha rettegne, hogy megeszem. Még nem volt időm elmondani neki, hogy se szárnyas, se szőrös, se pikkelyes állatot nem eszem.

Hogy sírtam-e? 

Nagyon.

Hogy ezután jött-e újra a tenyeremre, és az ablakba?

Naná!

Sírtam-e, amikor az eset után először vett tőlem szotyit?

Zokogtam! - a megkönnyebbüléstől természetesen, hogy nem lett semmi baja, hogy nem törte össze a fejét, szárnyát, bizalmát.

Tulajdonképpen most mintha még merészebb és bátrabb lenne, már bárkinek a tenyerére rászáll, például a szomszéd kislánytól is elfogadja a diót (de ezt már írtam tegnap).

Soha többet nem nyitom ki az ablakot, ha ott kéreget, és szellőztetéskor is csak bukóra. Nem tudnám elviselni, ha miattam baja esne. 

Ha bagoly huhog este, egyből arra gondolok, hogy sokkal jobb lenne, ha Kóci itt aludna a szobanövényen éjszakánként, mert innen egészen bizonyosan nem csapna le rá ragadozó. Rettenetes, ijesztő és egyben a legszebb érzés a világon, hogy az ember így képes szeretni, minden érdek nélkül.