Vajon más is szenved a középszerűségtől, jogos ez a "szenvedés", vagy csak az ember egója generálja?
Soha nem voltam semmiből kitűnő, vagy feltűnően tehetséges. Talán óvodában kicsit megelőztem a kortársaimat a bibliaismeretemmel és azzal, hogy hamarabb megtanultam írni-olvasni, de azért az előbbi nem valami hasznos kunszt (hacsak az ember nem készül teológusnak, márpedig én nyilvánvalóan nem készülök), az utóbbit pedig minden kortársam behozta, legtöbb le is hagyott.
Általános iskolában elég sok intézményt végigjártunk a tesómmal, harmadik osztályos koromban megszereztem az első év végi hármasom, és aztán csak hetedikben tudtam úgy teljesíteni, hogy hármasom nem lett, csak négyes és ötös. Jó, ezek csak számok, de mégis. Hegedülni jártam, rengeteget olvastam (tananyag helyett), érdekelt a rajz és a fotózás, az informatika (9 éves voltam, amikor először lett számítógépünk, az akkor a mi településünkön különlegesnek számított, a többi családba csak 2-3 évvel később kerültek PC-k). Egyáltalán nem érdekeltek a jegyeim. Anyám noszogatott, a hármasokért mindig neheztelt, a négyesekre mindig megjegyezte, hogy "miért CSAK négyes??" - szóval azért nem mondanám, hogy senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. Egyszer nyolcadikban véletlenül megnyertem egy matekversenyt, amiről végül a második helyezettet küldték tovább, mert a szüleim vallási okok miatt nem engedtek el a döntőre. Ez volt szerintem matematikus karrierrem csúcsa.
Középiskolában éreztem először, hogy azért lehetnék jobb is, de motiváció nélkül. Soha nem volt tervem arra nézve, hogy mi leszek, ha nagy leszek, az utolsó épkézláb tervem 4 évesen volt, amikor megtanultam leírni a nevem, akkor hetekig azt hajtogattam, hogy író leszek, anyám meg mindig azt felelte rá, hogy maradj inkább tejföl.* Na de vissza a középsuliba. Azt hittem, jó vagyok matekból, pedig valójában vért izzadtam és csak ennyi év elteltével látom, hogy azért vettem fel a matek faktot, mert így a kedvenc tanárnőm mellett maradhattam. Nem is tudom, hogy toltam végig úgy azt a két évet, hogy erős négyeseket teljesítettem mindkét év végén. Aztán mikor érettségizni középszinten is csak négyesre sikerült, emlékszem, Klára néni hogy kiabált velem a folyosón, hogy én vagyok pályája legnagyobb csalódása. Nyugdíj után tanított még és kölcsönösen szerettük egymást, én pedig akkor és ott nagyon szégyelltem, hogy ennél jobban nem tudtam teljesíteni. Csak évekkel később, amikor már gyárban dolgoztam, akkor gondolkodtam el rajta, hogy tulajdonképpen miért nem mentem nyelvi irányba, vagy legalább a magyarral miért nem mentem újságírónak, hiszen az volt az egyetlen tantárgy, amiből tanártól függetlenül mindig ötös voltam. A sok négyes között fel sem tűnt senkinek, hogy ebből a tárgyból erőfeszítés nélkül jó vagyok.
A munkám kapcsán jutott most ez eszembe, mert most is az van, hogy jó vagyok, de igazából lehetnék jobb. Mindig van valami, ami hiba, amit javítani kell, soha egyetlen rohadt dolgot nem lehet úgy rám bízni, hogy a végén ne kelljen javítani, és noha tudom, hogy 10 hónap kihagyás után kell idő visszarázódni, mégis elégedetlen vagyok. Azt érzem, hogy bármibe belefogok, az végül mindig sikerül olyan jóvanazúgy jelleggel, mindig lehetne jobb. A vakolás is (arról mindenképpen szeretnék írni), szerintem nulláról indulva végül tök nagy siker lett, mégis látom, hogy azért itt-ott görbe, de aztán egészen új épületeken is látok hibákat, az mégsem zavar soha, inkább megnyugtat, hogy máshol is jóvanazúgy. De így vagyok a nyelvekkel is, angolul beszélek folyékonyan, de tudom, hogy sokszor hibásan, mégsem tanulom meg tökéletesre, mert az is jól van úgy. A német is ilyen, hogy el nem adnak, most a szlovénbe kezdtem bele. De sorolhatnék ezer dolgot, ott a kert, a gyógynövények, a madarak. Nem tudom, miért csinálom ezt, hogy ezer dolgot elkezdek, mindenhez szagolok egy kicsit, de végül pont emiatt a sokféleség miatt semmiben sem vagyok kiváló. Most jutottam el oda, hogy amúgy ez engem zavar, de nem tudom, hol fogjak bele a kiválóvá válásba.
Valakinek valami ötlete?
Amúgy, az is lehet, hogy ezt a posztot a PMS írta helyettem, szerintem alapjáraton nem vagyok ilyen szigorú magammal, de a belső kritikusom ma nagyon aktív.
*Nyilván nem értettem, miért mondja, de biztosan sokszor mondhatta, hogy ennyire megragadt. Felnőttként szerintem tök jó szóvicc, kellően fárasztó, ugyanakkor valahol szomorú is, hogy kicsit sem vettek komolyan. Nem hibáztatom őket, ki vesz komolyan egy négyévest?
"mert a szüleim vallási okok miatt nem engedtek el a döntőre"? hogy mi? :D
VálaszTörlés(lehet a kisgyereknek a korának megfelelően normális hangnemben válaszolni a dolog elkomolytalankodása és a gyerek megalázása nélkül. egyáltalán nem evidencia, hogy a négyéveseket nem vesszük komolyan. sőt.)
Ja, igen, hát az egy furi vallás, nem szeretném nyilvánosan leírni a nevét, mert valakinek bántó lehet, és ehhez tartom is magam. Esetleg privátban. :P Azért fontos tudni, hogy ezzel kapcsolatban ismerek családokat, akik nem voltak ennyire elvakultak, mint a szüleim, kb ahány ház, annyi képmutatás. Akarommondani hit.
Törlés(Persze, hogy lehet, és kell is, és hiszek is benne, hogy van, ahol ezt jól csinálják. Nálunk nem ez történt, de képes vagyok már nevetni rajta, mert mi mást tudnék? Elgyászoltam már azt a családot, amit nem kaptam meg, a hibáztatásnak meg nincs már értelme, főleg úgy nem, hogy nem lehet meg-nem-történtté tenni, illetve, hogyvégső soron nem kallódtam el nagyon, megtaláltam a helyem, még ha ez nem is a nevelési elveik érdeme. :))
és akkor most, hogy végigolvastam a posztot: én nem tudom, miért kéne bármiben is kiválónak lenni, de te például természetszeretetben és a természethez való hozzáállásodban, az állatok és növények gondozásában nekem abszolút példakép, ha úgy tetszik, kiváló vagy!
VálaszTörlésKöszönöm Vera!💙
TörlésNem tudom, hogy mi generálja, de én is szenvedek tőle. Ötletem sincs ellene vagy rá, de lassan kezdem elfogadni, hogy semmire nem viszem, mert nem vagyok kiváló semmiben. Annyi minden érdekel, nem tudok csak egy dologra koncentrálni és abban kiválóvá fejleszteni magam. Amúgy meg közhely, de tudod, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Adj időt magadnak, belerázódz majd. A vakolásodra meg legyél büszke! Valahányszor ránézel, a büszkeség töltsön el, hogy "igen, megcsináltam". Na, befejeztem. Nincs több jótanács (amit amúgy másnak olyan könnyű mondani). :D
VálaszTörlésTudtam én, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Azért többnyire, jobb napokon nem gondolkodom rajta, nem emészt, de néha, így időszakosan eszembe jut. Ilyenkor meg arra gondolok, hogy a ffffenébeisnemigazmárbakker.
TörlésPersze persze, belejövök, meg az se igaz, hogy mindent elcseszek, mert egy csomó dolgot elintéztem már, meg amúgy apróságokon csúszok el (talán ezért is bosszant annyira!), de naa, nem lehetne, hogy PROFI legyek? :D :D
Fel a fejjel Neked is, ha ebben vagy, nagyon együttérzek.
Adél, én kikérem magamnak ezt a posztot, nekem az a szupererőm, hogy sosem tévedek emberekkel kapcsolatban, mindig, de tényleg mindig első pillanatban jól látom milyen emberek, és te még csak véletlenül sem vagy középszerű. Szerintem az egyik legnagyszerűbb ember vagy, akit ismerek, kedves, melegszívű, csupa-csupa jó. (Nekem kettes lett a matek érettségim, pedig még puskáztam is, mérnök vagyok, de azt hogy törtet törttel úgy osztunk, hogy reciprokkal szorzunk, Auréliótól tudom a Való Világból. Teszek rá.😁)
VálaszTörlésMici, te elfogult vagy szerintem. :D ❤️
TörlésMert csak Mici lehetsz, pedig nem írtad alá, de senki más nem ennyire elfogult velem szerintem. :D
Jó, lebuktam, de szó sincs elfogultságról. Átlátok a falon is. 😁
TörlésMici
Fókusz! "Csak" gyakorolni kell, ki kell építeni hozzá az idegpályát és edzeni kell rá, akkor erősödni fog, ha nem, elhal, lsd. időskor. Az agy plasztikus, tehát még felnőtt korban is tudod igazítani, ne mantrázd be magadnak, hogy te nem lehetsz egy pontos ember. Lehetsz! Bármi lehetsz! :)
VálaszTörlésA fókuszáláshoz meg jól jöhet a sportpszichológia tanulmányozása. Mikor ki kell zárnod minden zavaró tényezőt. Nézd meg a NYAD című filmet a Netflixen esetleg. A hossztáv sportolók nagyon tudnak fókuszálni. Muszáj is nekik, máshogy nem tudnának ekkora távokat megtenni. Lehet neked is edzeni, ha elmész sétálni csak a lépteidre figyelj, számoljad, vagy bármi ilyen jó (úszás, festés, falazás !) és számold, amit csinálsz másra nem is figyelhetsz. A meditáció is segít, megtanít a jelenben, az itt és mostban lenni, illetve lekapcsolni a világról, de azt is gyakorolni kell.
Na, igen, erre gondoltam.
TörlésFizikai munkában abszolút jelen tudok lenni, sőt, kifejezetten bele tudok merülni annyira, hogy azt sem veszem észre, ha pisilni vagy inni kell.
De a szellemi munkában, ami mondjuk egy kicsit többrétegű gondolkodást igényel, megpróbálok mindent egyszerre csinálni, ha nehogy kimaradjon valami, amitől egyrészt rettenetesen elfáradok, másrészt lehetetlen mindent egyszerre észben tartani. Azzal is megelégednék, ha önellenőrzéskor észrevenném a hibát, de addigra gyakran annyira szét vagyok már, hogy egyszerűen nem veszem észre. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kb mintha egy házszámot írnék el egy címben. Ami azért tartalmilag fontos, de mégis csak egy apró kis karakter ami mindent megváltoztat. És rettenetesen bosszant, hogy ilyeneken csúszik el egy nagyobb feladat. Persze, nem javíthatatlan, semmi olyat nem csináltam még, amit ne lehetett volna kijavítani (és soha senki le se cseszett miatta), de közben nem értem, hogy miért szabotálom saját magam?
Jó lehet egy "mentor" is, akit meg tudsz figyelni munka közben ő, hogyan csinálja. Szerintem a szellemi munkára is be lehet edződni, de kell hozzá idő. Most minden új még neked, majd belejössz és akkor könnyebben is mozogsz benne. Sudoku szerintem jól fejleszt ebben, mert ott minden, mindennel összefügg és figyelni kell.
TörlésAkkor valszeg emiatt utálom a Sodokut is. :D Bezzeg egy jó keresztrejtvény bármikor jöhet. :)))
TörlésNincs kifejezett mentorom, bár, ha valamiben elakadok, mindig van aki segítsen. Igazából semmi olyan feladatom nem volt még, amit ne csináltam volna a korábbi munkahelyemen, vagy ne tudtam volna megoldani csak úgy, a józan paraszti eszemmel. Az zavar, hogy ilyen piszlicsáré szar hibákat csinálok, már most az elején, és attól tartok, mi lesz, hogy ha nagyobb projektek lesznek. 🙄
Nekem két dolog jutott eszembe (vagyis sokkal több, mert ez a téma nekem is időről időre felmerül az életemben, de kettő kapcsolódik szorosan ide):
VálaszTörlés1. Konkrétan a munkához kapcsolódva: azt írod, hogy megpróbálsz mindent egyszerre csinálni szellemi munka közben, amiben nagyon elfáradsz. Ez nekem is sokáig problémát okozott, és nálam az lett a feloldása, hogy bevezettem azt, hogy mielőtt belekezdtem egy feladatba, végiggondoltam, hogy milyen lépései vannak, és ezeket milyen sorrendben kell csinálni. Vagy ha egyszerű feladataim voltak, akkor írtam egy listát azokról a feladatokról, amiket az adott napon/héten meg kellett csinálnom. Aztán sorban haladtam a lépésekkel vagy a listával, és amíg egy lépést (vagy pontot) nem pipáltam ki, nem kezdtem bele a következőbe. Az elején elég nehéz volt tartani magam ehhez, mert hozzászoktam, hogy ha valamiben elbizonytalanodom, egyszerűen csak belekezdek egy másik feladatba, de ennek az lett a vége, amit te is írtál, hogy nagyon elfáradtam, plusz még úgy is éreztem, hogy nem haladok semmivel. De most már hozzászokott az agyam az új módihoz, és sokkal hatékonyabban dolgozom. (Egyébként nem olyan régen írtam én is a figyelemről, talán emlékszel rá, az az idézet, amit oda kiírtam, nekem ezen a téren is nagy áttörést hozott.)
2. Általánosságban véve: mit értesz pontosan kiválóság alatt? Általában ha valaki egyvalamiben nagyon jó, akkor ahhoz nagyon ért, de más dolgokhoz kevésbé. Az ilyen embereknek sokszor könnyebben megy a fókuszálás, kevésbé kalandozik el a figyelmük (legalábbis az én tapasztalatom szerint), de nem mindenkinek működik egyformán az idegrendszere. Szerintem érdemes feltenni magadnak azt a kérdést, hogy tényleg szeretnél egyvalamiben nagyon profi lenni? Ha igen, akkor utána biztos vissza tudod fejteni, hogy miért esik nehezedre egy dologra koncentrálni hosszan. Ahogy Penny is írja, ez egy fejleszthető képesség, viszont sok időt, energiát és kitartást igényel. De a leírásod alapján azt is el tudom képzelni, hogy valójában az zavar, hogy azokat a feladatokat, amikbe belekezdesz, nem tudod úgy végigvinni, ahogy szeretnéd. Szerintem ebben az esetben is érdemes egy kicsit utánamenni, hogy pontosan mi történik, megfogalmazni, hogy mi az, ami nem sikerül, hogy reagálsz, ha valami nem jön össze, min szeretnél változtatni, mit szeretnél elérni, ilyesmik (ezeknek a megfogalmazásában lehet, hogy tudok segíteni, ha szeretnéd).
De egyébként meg én is azt gondolom, amit már páran megfogalmaztak itt, hogy nem attól lesz valaki kiváló ember, hogy sosem hibázik, és profi vakoló vagy kívülről tudja az angol szótárat. :) Ezek olyan dolgok, amik valakinek könnyebben mennek, másnak pedig nehezebben, és valamennyire fejleszthetőek, de nem vagyunk egyformák. Viszont az az empátia és megértés, amivel a többi ember és a körülötted levő világ felé fordulsz - na, ezek olyan dolgok, amik tényleg kiváló emberré tesznek valakit (jelen esetben téged ;) ).
(Bocsi a kilométer hosszú komment miatt, de tényleg nagyon sok minden jutott eszembe erről a bejegyzésről.)
Majdnem elveszett ez az értékes hosszú komment, mert nem kaptam róla értesítést.
TörlésIgen, eszembe jutott a posztod, és akkor is nagyon magaménak éreztem, meg most ezt a hozzászólást is.
Így van, ahogy írod az első pontban, ezek a feladatok egyszerűek, de azért egymásra épülnek, és a hibák is annyira nevetségesek, én meg annyira fel tudom magam hergelni rajta, hogy arra nincsenek is szavak. És itt már az van, hogy én bántom magam vele, mert senki, tényleg SENKI nem szól egy rossz szót sem, Sarah egyenesen legyint rá, annyira nem nagy ügy. De volt olyan, hogy senki nem vette észre a hibát, csak én utólag, és saját magam előtt elvörösödtem, ez milyen már? Ki a fene lakik bennem, aki ennyire szigorú velem? Egy kicsit azt érzem, hogy mivel nagyon hasonló a munkaköröm az előzőhöz, ezeket még onnan hozom, ahol gyakorlatilag mindenért megalázott az ottani főnökasszony. Hihetetlen, hogy 10 hónap alatt ezt nem tudtam letenni.
Jó ötlet a listázás, a naptáramat már elkezdtem feltöltögetni, de az is sokat segít, ha e-mailben kapom meg a feladatokat, mert akkor többször vissza tudom olvasni, követni, hogy mi van meg, mi következik. Most arra gondoltam az ötleted alapján, hogy mivel rettenetes a kézírásom, cserébe vakon gépelek, arra jutottam, hogy egy doksiban fogom vezetni a teendőket, mint egy kis naplót, dátumozva, ahol egyszerűbben vissza tudom követni, hogy mi történt, mert eddig ez tartott vissza a listázástól, hogy gyakran nem tudom elolvasni, amit a fél órával azelőtt a papírra írtam.
Nem utolsó sorban köszönöm ezt a kommentet❤️ meg azt, hogy felhívtad rá a figyelmem (ha nem is szándékosan), hogy ha másokkal tudok empatikus lenni, akkor magammal is kellene néha. Egy kicsit. ;)
10 hónap nem olyan sok idő, főleg, hogy teljesen mással foglalkoztál közben. :)) Nekem volt egyszer egy Katalin nevű főnököm (vagyis nem, de hasonlóan gyakori neve volt), akinek a puszta keresztneve hallatán is görcsbe rándult a gyomrom pár hónap után (fél év után mondtam fel). Utána kellett másfél év, és egy nagyon kedves Katalin nevű munkatárs, hogy elmúljon ez az ösztönös reakció...
TörlésA digitális listázás jó ötlet! Majd számolj be róla, hogy működik-e! :)
Az empátiával kapcsolatban akartam valami hasonlót is írni, de aztán lemaradt, úgyhogy tök jó, hogy kiolvastad a sorok közül! Sokszor magunkkal a legnehezebb megértőnek lenni, de szerintem neked menni fog. :))
Másfél év? :O Eszméletlenül soknak tűnik, de igazad van, ezzel dolgoznom kell. Pedig azt hittem, hogy azzal, ha kilépek, megoldódik a probléma.
TörlésKöszönöm! ❤️
Én lehet, hogy félreértettem a kérdést :) de hogy szerintem kétféle ember létezik, akit egy dolog érdekel, és abban lemegy nagyon mélyre és mindent tud és mindent jól tud, meg akit ezer dolog érdekel és szükségszerűen nem lehet ezer dolgot ugyanolyan mélységben tudni és űzni - szóval ezutóbbi felszínesebbnek látszik kívülről.
VálaszTörlésÉs ezek alapján Te a második típusba tartozol, én is, és én nagyon örülök, hogy ebbe, mert szerintem így sokkal többet látunk-értünk a világból, és sokkal színesebb gondolataink vannak.
Na de miután elolvastam a kommenteket, főként a fókuszról, ott bevillant első főnöknőm, Petra, aki egy kíméletlen diktátor volt, és a 200 oldalas ppt preziben észrevette, ha 2 space volt leütve vagy az angol E/3 igében a "s" végződés lemaradt, és ezekért irtózatosan lebaszott (miután éjjel 11-ig dolgoztunk rendszeresen). És miatta, a félelem miatt valahogy kiépítettem ezt a "fókusz" nevű idegpályát, és tényleg úgy fókuszálok, mint a kisangyal - de hát milyen áron? Szóval hogy én nem tudok hálás lenni ennek a nőnek azért a fókuszért, amit ott megtanultam, mert rettegésből és behúzott nyakú ülésből ered.
Ú, az előző munkahelyemet egy Petra miatt hagytam ott, én nem tudtam "fókusz" nevű idegpályát építeni, mert meggyőződésem, hogy nyugalomban könnyebb koncentrálni.
TörlésIgazad lehet ebben, hogy kétféle ember van, és amúgy én is szeretem magamban, hogy ilyen minden-lében-kanál vagyok, de azért hiányzik néha, hogy valamiben kiemelkedően jó legyek. És amúgy ez valószínűleg ego lesz, ha most valami természetfeletti lény megkérdezné, hogy akarok e Nobel díjas lenni, vagy maradok ilyen, nem kérnén, hogy legyek másik típus. Csak ebben szeretnék jobb lenni. De majd gyakorolok, most van rá lehetőségem, és a környezet is adott hozzá, nincsenek "Petrák" a közelben sem.
(Ha van itt Petra nevű olvasó, akkor elnézést, nem úgy értettem. :))
Szia! Régóta olvasom a blogod, de még soha nem szóltam hozzá. De szeretném, ha tudnád, még nincs késő. Egy váratlan helyzetnek, egy szerencsés véletlennek köszönhetően megtalálhatod még azt a dolgot, ami mindennél jobban elvarázsol, amibe majd szíved-lelked beleadod, és kimagaslóan jó leszel benne. Én 53 évesen kezdtem el fotózni tanulni, a nulláról, és azóta ( 7 éve ) sem múlt el a szerelem. Nem, nem vagyok a legjobb benne, de jobb vagyok, mint az átlag, és azáltal, hogy mindig új dolgokat tanulok, próbálok még jobb lenni. Remélem, előbb-utóbb veled is szembejön az a dolog, amiről ma még nem is sejted, milyen jó leszel majd benne.
TörlésSzia, örülök, hogy itt vagy, és nyugodtan szólj hozzá máskor is, nagyon szeretem, ha aktívak az olvasóim. :)
TörlésSzívből gratulálok a fotós pályádhoz, nem semmi teljesítmény!
Nagyon gyakran érzem azt, hogy MOST megtaláltam azt, amiben majd jó leszek, aztán mindig jön valami újabb. :D 53-ig még van 19 évem, szóval nem reménytelen ;)