Vége van a nyárnak

 Pontosabban a jó világomnak.

Talán szeptember elején történt, hogy felhívott az egyik kórustársam, barátnőm, hogy megadhatja-e a telefonszámom valakinek. Aztán elmesélte, hogy az utcán állította meg ez a valaki (hölgy), hogy megkérdezze, hogy nekem milyen végzettségem van, mert kellene nekik egy megbízható ember, és rólam jókat hallottak. Mondtam a barátnőmnek, hogy persze, nyugodtan adja meg a számom, de azért mondja el, hogy én most nem keresek állást, de azért örömmel meghallgatom, hogy miről van szó. 

Próbálok nem beképzeltnek tűnni, de már amikor tavaly szeptemberben elkezdtem dolgozni az előző munkahelyemen, és el kellett intézni valamit ennek a szervezetnek, már akkor érződött, hogy az itteniek érdeklődnek irántam. Aztán tavasszal megüresedett egy hely, és akkor is üzent valaki valakivel, hogy ha érdekel, pályázzam meg (ugyanabba a munkakörbe kerestek embert, mint amibe az előző helyen dolgoztam), de ismertem egy helyi anyukát, akinek pont akkor szűnt meg a munkahelye és úgy gondoltam, neki egyrészt nagyobb szüksége van most erre, másrészt előnyt jelentett a szlovén nyelvismeretet. Ez az anyuka helyi születésű, tehát beszéli a helyi nyelvet, így minden passzolt körülötte. Közben persze szorongtam egy sort, hogy remélem, nem fog megharagudni rám senki azért, mert üzentek és én mégsem pályáztam. Ez vagyok én kérem. A szorongás nálam az alapcsomag része.

Van egyfajta feszültség a helyi emberek és a bekóricálók* között, ami egyébként nem teljesen alaptalan. Sok betelepült egyfajta arroganciával költözik ki, lenézi a parasztot, a helyit, mondván, hogy ezek az emberek soha nem hagyták el a megye határát. A helyiek meg védik a szokásaikat, bizalmatlanok az idegenekkel, emiatt lehet valóságalapja annak, hogy nehéz beilleszkedni ebbe a közösségbe. De nem lehetetlen, ha valaki be akar illeszkedni, az be fog tudni. Nem akarok álszerénynek tűnni, de sokat számít, ha az ember kellő alázattal áll a helyi emberekhez, azzal, hogy tőlük rengeteget lehet tanulni.** Mindenki, aki a szülőhazájában nő fel, és él felnőttként, az rendelkezik egy olyan tudással, amit a betelepült csak évekkel később fog megtanulni, megérteni. Például, hogy merre kel fel a nap, vagy merről jönnek a nagy viharok. Kell ehhez egyfajta szociális érzékenység, hogy betelepültként ne vegye magára az ember, ha hirtelen elhallgatnak a boltban az emberek, amikor belép, vagy ne sértődjön meg, ha nem köszönnek vissza. Az illem végső soron azt diktálja, hogy a belépő köszön a bent lévőnek és ez talán egy kicsit nagyobb formában is igaz. Mi ezzel a hozzáállással igyekeztünk helyi barátokat szerezni, és (sajnos, vagy nem) ez olyan jól sikerült, hogy a többi betelepülttel barátkozunk nehezebben. A magam részéről nem bírom azt a felsőbbrendűséget, ahogy néhányan a helyiekről beszélnek, ezért kedvesen, de határozottan meg szoktam kérni őket, hogy a jelenlétemben mellőzzenek bizonyos kifejezéseket. És hát lássuk be, ennek a helyiek körében pozitív visszhangja van. 

Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz, majdnem egy hónap is eltelt, mire felhívott a szervezet vezetője, hogy megkérdezze, érdekelne-e állás náluk és én visszakérdeztem, hogy miről volna szó. Azt válaszolta, hogy még semmiről, de valamikor ugorjak be hozzájuk, és beszélgessünk. 

Beszélgettünk. Konkrétumokat nem írhatok, nyilván, hiszen így is szorul a nyilvánossági hurok a nyakam körül, de nem voltam se túl lelkes, se elkenődött. Az egómnak mindenesetre borzasztó jól esett, hogy megkerestek. Abban egyeztünk meg, hogy mivel én nem szoktam figyelni az álláshirdetéseket, telefonon szólnak majd, hogy mikor aktuális, és mikor adjam be.

Aztán persze, vagyok annyira önálló, hogy figyeljem a honlapjukat, és amikor láttam, hogy megjelent a hirdetés, és mégis eltelt két hét, akkor úgy voltam vele, hogy biztosan azért nem hívtak, mert találtak valaki mást, és már nekik sem aktuális. Kicsit meg is könnyebbültem, mert Ladó teljes mértékig rám bízta*** ezt a döntést, én pedig őszintén nem tudtam, hogy mégis mit csináljak.

Láttam jönni az ősz végét és a telet, amikor nem tudunk úgy haladni a házzal, és azt is láttam jönni, hogy ugyan tökéletesen megtaláltam a helyemet itthon, mégis csak jó volna időnként kimozdulni, mert azért kicsit durva, hogy egy nap többet beszélek egy madárhoz, vagy a kutyákhoz, mint egy igazi hús-vér emberhez. De a pro-kontrák között mégiscsak ott volt, hogy jó nekem itthon, jó, hogy csak magamhoz és az időjáráshoz kell alkalmazkodni. A kapcsolatunknak sem ártott, hogy itthon vagyok, így hétvégente minden figyelmemet és energiámat kettőnkre tudtam fordítani. Jókat sütőttem és főztem, ha nehezen is, de megtaláltam az egyensúlyt a végkimerülés és a semmittevés két véglete között. 

Aztán mégis úgy gondoltam, hogy meg kellene próbálni, mert valamikor csak vissza kellene térni a munka világába, és őszintén, hány olyan alkalom kínálkozik az ember életében, amikor személyesen megkeresik egy ilyen helyről? Ráadásul maximum negyed óra sétára van, lent a faluban, autóba se kell ülni hozzá, és adott a home office lehetősége, ha úgy alkulna a helyzet. A kihívások miatt nem aggódom, voltam én már minden, csak akasztott ember nem, szóval abban biztos vagyok, hogy a munka nem fogja meghaladni a képességeimet, inkább az emberi tényezőtől tartok, mert a beilleszkedésnek ezt a fázisát nem szoktam szeretni. Nem tudom, hogy kinek mit szabad mondani, ki kétszínű, kiben lehet megbízni, stb. Szóval ezek között őrlődtem, néha határozottan abba az irányba, hogy nem adom be, máskor pedig abba, hogy beadom. Végül hosszas szorongás és vívódás után úgy döntöttem, hogy nem vagyok hercegnő (ó dehogynem!), be tudom adni a pályázatot anélkül is, hogy hívnának még egyszer. De mire oda jutottam, hogy kinyomtattam az önéletrajzomat, bizonyítványaimat, megérkezett az erkölcsi bizonyítványom is, és végre beborítékoltam az egész pakkot: elment a postásunk szabadságra. Mivel mobilposta van, nekem csak fel kell hívnom a postást, és bejön a levélért, de azon a héten helyettes postás volt, akinek nem tudta megadni a számát az Igazi Postás. A jelentkezési határidő vége eléggé közeledett, és ezen a ponton úgy voltam vele, hogy akkor majd feladom, ha bemegyek a városba, én ezen már nem vagyok hajlandó többet szorongani, na akkor megcsörrent a telefonom, hívott a leendő főnököm, hogy amúgy, felkerült a hirdetés, beadod, számíthatunk rád?

Aztán múlt héten olyan semmilyen hét volt azzal az ünnepnappal a közepén, és nem kaptam visszajelzést, de azt meg a hirdetésből tudtam, hogy a munkakezdés dátuma 11.13. Úgyhogy ezen a hétfőn már eléggé szorongtam ismét, a semmin, mert ha ezek után mégsem engem vesznek fel, akkor se változik semmi, eddig is jól meg voltam itthon, van mit csinálni, ha nem is annyira sok, mint korábban. Ladó már csak nevetett rajtam, és igaza is volt, egyszerűen engem ilyen helyzetben nem lehet és nem is kell komolyan venni. 

Ezt a bejegyzést nem is érdemes tovább írnom, hétfőn lesz az első napom, amiről szerda délután kaptam értesítést e-mailben (pedig arra számítottam, hogy azért lesz még egy kör a főföfőcsúcsgóréval is).

Remélem nem fogom megbánni, és nem fogok úgy járni, mint az előző munkahelyemen.

Remélem, látszik, hogy mennyire hibbant vagyok, hogy most meg ezen kattogok, miközben ha nem válik be se történik semmi, maximum visszatérek a vakolókanálhoz, amit így csak hétvégente lesz alkalmam pörgetni.

@toyoufromsteph

*ezt a kifejezést Stephen Kingtől loptam, vagyis attól, aki fordította a Setét Torony egyik kötetét
**Végső soron bárkitől lehet tanulni, ha mást nem, legfeljebb azt, hogy el kell kerülni jó messzire.

***Pontosabban azt mondta, jó lehetőség, ha nem jön be, bármikror itthon maradhatok újra. Ezzel részéről szerintem mindent megtett, hogy ne szorongjak a dolgon, de ez valószínűleg mélyebbről jön, és az idegen emberek váltják ki belőlem. Más megközelítéssel kell ezt megoldanom sajnos.